M. Lermontov: Hazám

Szeretem a hazám: nem ahogy kötelesség,
s nem a nyugodt ész tanácsa szerint.
Se vérből fakadó dicsőség,
se biztonság, melyből büszke nyugalom int,
se feltárt ősidők szentséges borzadálya
nem ringat soha oly élő álmodozásba.
De szeretem - nem is tudom, miért -
végtelen steppéi nagy hallgatását,
a roppant erdők zúgó jajgatását,
a folyók áradó tavaszi tengerét:
szeretek utazni éji parasztszekéren
a puha homokon a vén pusztákon át:
bozót közt, szomorú falvakból a sötétben
barátin köszönt a csöndes mécsvilág:
szeretem a tarlótűz füstjét,
az esti szekérvárakat,
dombon a nyirfák halk ezüstjét,
ahogy a szélben ringanak:
nézem a sok ablakcirádát,
gyönyörködve, mint nem sokan,
a nagy zsúptetők ferde hátát,
a csűrt, mely színig tele van:
és ha leszáll az ünnepeste,
éjfélig bámulom a vad,
részeg zsivaj és duda mellett
a döngő paraszt-táncokat.

/Ford.: Szabó Lőrinc/