M. Lermontov: Őszi napfény

Szeretem ragyogásod, őszi nap,
mikor széttéped a felhők s a köd
fátyolát és fakuló sugarad
megcsillan a szélrázta fákon, a
porhanyó pusztán. Szeretlek, te, nagy,
nagy tündöklés: búcsúzó heved a
cserbenhagyott szerelem bánatát
és titkait idézi. A tüzed
nem hidegebb, de a természetet
s mindazt, ami érzett, gondolkodott,
nem melegítik át fényeid.
Szivemet se. Él benne a parázs,
csak félreismerték az emberek:
most már nem gyujtja szeme sugarát
és nem izzik föl sápadt arcomon.
De hát miért is gyötörje megint
gúny s kétely a boldogtalan szivet?

/Ford.: Szabó Lőrinc/