A hegytetőn áll egynéhány szál fa,
zúzza, cibálja, tépi a vihar.
Recseg, ropog, és hajlong előtte,
mégis tördeli, mégis belemar.
Lent a völgyben, erdő sűrűjében,
csendesen hallgat a kicsi bokor.
Hozzá nem jut el a felbőszült szél,
ott béke van, míg fent zúg a pokol.
A lomb kárpitja megfeszül felette,
csak akkor mozdul ha fény töri át,
s arany csíkokban engedi folyni
az éltető nap áldott sugarát.
Az a néhány, ott fenn a hegytetőn,
közelebb van az éghez egy kicsit,
mégis mostohább hozzájuk minden:
ott fenn az ormon hó is több esik.
Mikor a tél uralja a tájat,
tépett ruhában, fázva, rongyosan,
ők szó nélkül, némán dideregnek,
s ha panaszkodnak is: nem hangosan.
Ha üzennének a völgy ölébe,
nem értenék meg a kicsi fák.
Nem értenék, hogy a tört gallyakon
miért nincs levél és mért nincs virág...?
zúzza, cibálja, tépi a vihar.
Recseg, ropog, és hajlong előtte,
mégis tördeli, mégis belemar.
Lent a völgyben, erdő sűrűjében,
csendesen hallgat a kicsi bokor.
Hozzá nem jut el a felbőszült szél,
ott béke van, míg fent zúg a pokol.
A lomb kárpitja megfeszül felette,
csak akkor mozdul ha fény töri át,
s arany csíkokban engedi folyni
az éltető nap áldott sugarát.
Az a néhány, ott fenn a hegytetőn,
közelebb van az éghez egy kicsit,
mégis mostohább hozzájuk minden:
ott fenn az ormon hó is több esik.
Mikor a tél uralja a tájat,
tépett ruhában, fázva, rongyosan,
ők szó nélkül, némán dideregnek,
s ha panaszkodnak is: nem hangosan.
Ha üzennének a völgy ölébe,
nem értenék meg a kicsi fák.
Nem értenék, hogy a tört gallyakon
miért nincs levél és mért nincs virág...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése