Sárközi György: Virágok beszélgetése

- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág
voltál,
köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzám-
hajoltál,
ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
mikor már-már alákonyultam sötét levelek hüvösében.

- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág
voltál,
köszönöm, hogy magányodban mégis-mégis hozzád-
karoltál.
Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
s lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős
könnyként.

- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan
virágok,
kergetőzve s összeborulva, mint tengeren játszó sirályok,
rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben,
idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.

- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan
virágok,
megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus
királyok,
s úgy nézzük egymást szomorúan, kiváncsian s mindent
tudóan,
mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.