Rádkacagnak még a hanyatló évben
a kertekből halkan az illatok.
Veronika fonódik észrevétlen
hajadba, ahogy a szélben lobog.
Ha nem is olyan gazdag és magas már,
a vetés még olyan, mint az arany,
s ha sápadtabbak is a virradatnál,
a rózsák rádköszönnek nyájasan.
Hallgassuk el, mi meg van tiltva nékünk,
s fogadjuk meg, hogy boldogok leszünk –
ha többé már nem is szabad megérnünk,
hogy találkozzon újból a kezünk.
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése