Ott hegedű zokog, itt csend van, néma éj,
álmot lehel tám a jázmin sárga mérge,
s mindig rád gondolok: lényed bennem zenél –
a tánc vitt tőlem el, a nóták zümmögése.
Ó, nem, nem hallgat el, csak örjöng szűntelen,
száz gyertya leng-lobog, száz húr sikong jajongva,
mindig új düh dobog, száll rá a táncosokra,
minden arc pírban ég, s te sápadt vagy, szivem.
Pedig röpít a tánc! Válladra ráfonódva
hagyod: öleljenek az idegen karok –
kereng fehér ruhád, mint egy virág sziromja
és szinte száll-lebeg tünékeny alakod.
Itt egyre édesebb szagot lehel az éj
és egyre altatóbb a jázmin sárga mérge,
s bár nem vagy itt: lényed mindig bennem zenél,
a tánc vitt tőlem el, a nóták zümmögése.
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése