Várnai Zseni: A bagoly és a cinke

A százesztendős bölcs bagoly
élete alkonyán
gondolta: kár, ha véle már
meghal a tudomány:
s tapasztalat, mi ráragadt
a hosszú életen,
jusson belőle másnak is
tudás és értelem.

Meghívta hát a madarak
csicsergő seregét:
a harkályt, a cinkét, a rigót,
pacsirtát, seregélyt...
Ott ültek mind egy óriás
vén tölgyfa ágain
s a bagoly szólt: "Figyeljetek,
ifjú barátaim!"

És dőlt szavából a tudás,
a mély tapasztalat,
bölcs intelmekkel látta el
a sok kis madarat...
De trilla, füttyszó, csacsogás
zavarta, míg beszélt:
"Unalmas ez a bölcs bagoly!" -
a cinke így zenélt.

"Csak azt huhogja szüntelen:
hogy így meg úgy vigyázz!
Csupa elavult ócskaság,
amit ő magyaráz,
mi tudjuk, amit tudni kell!" -
de itt elhallgatott,
mert jött egy kánya, s hirtelen
közéjük lecsapott.

Volt, nincs már cinke, s mint a szél,
a többi elrepült.
A vén tölgyfán a bölcs bagoly,
már csak magában ült.
" E csacska népség nem tanul -
ilyképp elmélkedett -
csupán játéknak képzelik
ezek az életet."

Okuljunk hát e kis mesén,
s figyeljük jól a szót,
ne fitymáljuk le könnyedén
az öreg oktatót,
mert önkárán tanul, aki
a bölcset megveti...
a cinke ma is élne tán,
ha ő ezt nem teszi.