W. B. Yeats: Dal a pisztrángról

 

Mogyorócserjék közt vitt el az útam,
mert csacska fejemben tűz lobogott -
hogy suhogott gyönyörűcske husángom!
s tettem végire egy kis mogyorót -
hó-lepkék libegtek a szellők szárnyain
s a csillaglepkéktől kéklettek az egek -
ezüst-patakokba dobtam a horgom,
s hogy kihúztam, rajta pisztráng lebegett.

Nagy óvatosan letettem a fűre,
hogy élesztgessem a hűlt tüzeket -
de valami suhogott, zizegett csak a földön,
nevemen szólított és nevetett:
csillogó lány lett a picinyke pisztráng,
szép almavirággal szőke haján -
nevemen szólított s láttam tovatűnni
az alkonyi ég remegő bíborán.

Jaj, azóta mennyit, de mennyit kóboroltam,
homorú völgyeken és halmos hegyeken -
öreg vagyok én már, de azért megkeresem,
megcsókolom, hadd tudja meg, hogy szeretem.
Ó, aztán együtt kószálunk a tarka füvek közt,
s neki adom - csak kinyúlok a kék egen át -
a hold-alma két ezüstös szeletét és
a nap-alma narancsszín aranyát.

/Ford.: Végh György/