Lent, lent a kertek alján, hozzám szökött a kedvesem,
akár a hó, a lába villant a harmatos gyepen,
s kért: könnyedén szeressem, ahogy rügy nő a lombhegyén:
de csacska voltam s ifjú - szavára nem hajlottam én.
Zúgó vizeknek partján álltunk, én és a kedvesem,
keze vállamon pihent, mint könnyű, hófehér selyem,
s kért: éljek könnyedén csak, ahogy a csend nő a harmatos
füvön,
de csacska voltam, s ifjú s szívem elfutja most a könny...
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése