Gábor Andor: Litánia

Elfáradtunk, mire egymáshoz értünk:
Nem izzik vágyunk, nem szikráz vérünk,
S már boldogok talán nem is leszünk.
A szájunk már nem csókos és virágos,
A látásunk már józan és világos,
És hűvösen, halkan beszél eszünk.

Előbb, előbb...Csak néhány buta évvel!
Mikor nem tudtalak nevezni névvel,
Mert hozzád képest minden gyatra volt.
Mikor lét, fény, hő, minden csak te voltál,
Mikor, ha gyöngéden felém hajoltál,
Azt hittem, hogy az ég lejjebb hajolt.

Előbb, előbb!...Csak néhány buta évvel!
Még akkor tudtunk volna élni hévvel,
S lehettünk volna szépek, teljesek.
Belőlünk áradt volna drága jóság.
Lett volna életünk vidám valóság.
S nem agyrém, mely felbukkant, elveszett.

Ó volna, volna: szó csupán, de mégis
Ösvényünkön a kezdet és a vég is,
Hitvány kis hangzat, szörnyű akadály!
Átlátszó fal, de porfirnál keményebb:
Nincs, s mégis rajt' megtörnek a remények,
S tövében gyűlik minden, ami fáj.

E falon túl csodás kertek virulnak,
Zamatos zöldben csók-almák pirulnak,
Igéretet himbál az izmos ág.
E falon innen lankadt hervadás van,
Az élet csak vergődik, sorvadásban.
Üresség minden, minden pusztaság.

Jaj! Érdemes ezért lett volna lenni!
Jaj! Életem, te eltékozolt semmi!
Jaj! Életem, te síró röhögés!
Jaj! Életem, te bárgyu félreértés,
Te feleletre sem méltatott kérdés!
Jaj! Életem, de sok vagy s mily kevés!

Amit vesztettem: meg se mérhető már,
A romra nem kerülhet új tető már,
Hiszen mi voltam, többé nem leszek.
Az ifjúságom kincse hullt a sárba,
Napos nyaram veszett örökre kárba,
Mi lesz még, nem lehet se jobb, se szebb.

Ha volna isten s tudnék hinni benne:
Áhitatos imám elébe menne:
"Segíts rajtam, nézd, képed mása itt
Vonaglik és gyötrődik, mint a féreg:
Nézd, mind a többinél én többet érek,
S szomjan kell néznem mások nászait."

Mit bánom ezt a lázongó világot?
Ki mit művelt s milyen magasra hágott?
S mi tör fel még jövendők méhiből?
Ki-sír belőlem, mert túl-fűlt a katlan:
Én egy vagyok és visszahozhatatlan,
S ha én elmúltam, minden összedől!

Az én számomra már nincs szép öregség!
Bennem már nem lesz enyhe, jó melegség,
És édes, boldog hallgatás soha.
Derékba törték az életem fáját,
Lehúzták lelkem ünneplő ruháját,
S enyém maradt a jajgatás joga.

Jaj, asszonyom, virágom, vágyam, vétkem,
Jaj, útlan úton elzárt menedékem
Már nincs bennünk se méltóság, se dac.
Beszennyeződtél s én bepiszkolódtam.
Ha szenvedsz: én tudom már nézni szótlan,
S ha tántorgok: te már nem támogatsz.

Vagyunk: tikkadt mező és teli felleg,
Mely nem nyílt meg, mikor esője kellett,
S felhő eloszlik és mező kihal:
Vagyunk: seb szája, mely nem érhet össze,
Hogy önmagát ismét eggyé hegessze:
Vagyunk: a szomj s az elloccsant ital.

Kik ezt művelték, átkozzam meg őket?
Hiszen nem látnak bennünk szenvedőket,
Szemük számára vérünk nem pereg.
Kínlódtunk s az ő életüket éltük,
Mindent odaadtunk értéktelen-értük:
S ők emberek csak, hitvány emberek.