(Chrysomela fastuosa)
Az ablakomnak külső párkányára
leszállt egy fényes-kék aranybogárka.
Messziről jött, és most megpihen.
Szárnyát bevonja, s rám néz szelíden.
Rám néz s bámul.
Mit gondol magában
a kisbogár az ember ablakában?
Tán ezt gondolja: Íme, itten áll
egy óriásnagy fekete bogár:
egy nagy bogár, ki kőben éldegél,
s nincs szárnya se, csak mászik, mendegél.
S én gondolom: Mily boldog e kis élet:
csak véletlen, hogy a városba tévedt:
az erdőség az ő igaz hazája,
a lomb, a fű, a virág a tanyája:
bú nélkül él, békén, függetlenül:
minden övé, ahova települ:
pénz néki nem kell, se más földi kincs:
barátja sok van, ellensége nincs,
ház se kell néki: ha eljő az éj,
a sátra lomb, az ágya falevél:
reggel, ha ébred, inni, fürdeni
egy tiszta harmatcsepp elég neki:
ebédje nyíló virág mézpora,
dívánja annak selyme, bársonya:
ott szundikálja délutáni álmát,
s hallgatja kedvvel a madár-dalárdát.
Vajjon mi hozta ezt a kis bogárt,
mi gondolat, hogy éppen ide szállt?
Tán benne is van vágy és akarat:
próbálni, látni új világokat?
Vigyázz kis boldog: messze el ne szállj!
Az ember is, ez óriás-bogár,
a zöldben élt valaha réges-régen,
függetlenül, csendben és békességben:
de vágya támadt látni új világot,
s ment-ment, elhagyva fát, füvet, virágot,
míg végre kövek közé rekedett,
s küzdelmes élet örök rabja lett.
És üldögélünk csendes-szótlanul.
A nap kisüt a fellegek alul.
Megmozdul fölnéz az aranybogár:
szárnyát kibontja, s dongva tovaszáll.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése