Kováts László: Ünnepen

Üres a ház. Csendes, néma.
Nincs benn kacaj, nincsen théma,
Szó is alig esik néha.

Mint megannyi fosztott fészek:
Gazdátlanok pamlag, székek,
Bolyog köztük két bús lélek.

Unatkozunk szörnyü nagyon.
Hogy üssük az időt agyon?
Ki-kinézünk az ablakon.

Künn az eső csorog, szakad.
Az utca-nép szerte szalad.
Látni való ott sem akad.

Aztán ujra csend, fojtó csend.
Hang se hallik, se fönt, se lent.
Épen hogy csak fülem cseng.

Mindegyikünk azt gondolja:
Csak már este, éjjel volna!
S ásitunk rá nagyot suttyonba'.

Hol leülünk, hol felállunk.
Valakire várunk...várunk.
Szomoru az ünnep nálunk.