A nevetés, az édes, gyöngéd királyi
gyermek elveszett. Mindenki szerette őt, anélkül, hogy bárki is sejthette
volna, mennyire nélkülözhetetlen. Szabadon járt-kelt minden házban. Minden ajtó
feltárult előtte. Egyformán játszott gazdag és szegény gyermekekkel. Őrizetre
nem volt szüksége. Az emberek szeretete megvédte őt, bárhová is ment. Ahová
belépett, az emberek elfelejtették bújukat-bánatukat. Ahol járt, sokáig ragyogó
fényesség maradt utána.
És most elveszett. A megbotránkozás
kiáltása töltötte be az egész világot. Ki lehetett oly gonosz, megátalkodott,
hogy ezt az ártatlan, mindenkiben megbízó gyermeket megölte?
Elindultak keresésére. Nem akadt ember,
aki ne vágyódott volna utána. Nem maradt hely, amit ki nem kutattak volna. A
tüzi szalamandra barlangjából mintha halk ének és gyermekgagyogás hallatszott
volna ki. Sírás reszkette meg erre a világot. Tehát a tüzi szalamandra rabolta
el a szent gyermeket! A tüzi szalamandra óriási sárkány volt, amely minden élőlényt,
amely a közelébe került, elnyelt. Emberi hatalom nem képes a királyi gyermeket
tőle megszabadítani. Az emberek kétségbeesve tértek vissza. Gyászruhát öltöttek
és gyászoltak.
A szalamandra barlangjában ezalatt
nyugodtan ült az ártatlan nevetés. A legkevésbé sem volt megijedve. Nem bántott
ő senkit, őt sem bántotta senki, ezért nem tudta azt, hogy mi a félelem. Csak
arra volt kiváncsi, hogy mi fog vele történni.
Az utálatos szalamandra ide-oda járkált.
Csurgott a nyála. Szívesen elnyelte volna a finom falatot. De nem merte
bántani. Valami szent erő sugárzott ki a gyermekből, amely megvédte őt anélkül,
hogy tudott volna róla.
Erre a szörnyeteg elhatározta, hogy
éhhalállal fogja a királyi gyermeket elpusztítani. A barlang elé feküdt és
tüzet okádott orrlyukaiból.
Az erdőt halk suttogás töltötte be. „Tudtok-e
már arról. A szent nevetést a sárkány fogva tartja. Ott ül barlangjában, és
senki sem tudja megmenteni. Gyertek, meg fogjuk őt látogatni.”
És eljöttek a cinegék, vörösbegyek,
harkályok és a többiek. Leültek az ingó bokrokra, amelyek a barlang felett
csüngtek. Daloltak a fogoly királyi gyermeknek. És amikor észrevették, hogy a
szörnyeteg ki akarja őt éheztetni, bogyókat és magvakat vittek neki. Ez a
sárkányt annyira dühbe hozta, hogy belezöldült.
A gyermeknek az idő nem is tűnt fel
hosszúnak. Mindig csak arra gondolt: „Egyszer csak megszabadít valaki!”. És
elkezdett közben játszani a barlang előtt fekvő kövecskékkel. Csillagokat és
koszorúkat állított abból össze. Ebben telt az öröme. És a sárkány kezdte
megszokni a gyermeket. Ami szinte hihetetlen, még barátságos mosolyra is húzta
rettenetes száját. Sőt azt is eltűrte, hogy a gyermek a hátára üljön. Ide-oda
járkált vele a barlangban. A gyermek ujjongott, tapsolt.
Az emberek azonban nagy szomorúságban
voltak. Minél tovább tartott a gyermek távolléte, annál sírósabb volt a világ.
Unottan, kedvetlenül végezték napi munkájukat. Sóhajjal keltek fel, gonddal
feküdtek le. Minden kereszt nehezebb volt, minden út meredekebb, amióta a
gyermek elveszett. Még az angyalok sem lelték örömüket a földön. Ők is sírtak,
pedig a legszomorúbb, ha az angyaloknak az emberek miatt sírniok kell.
Erre Gábor arkangyal megkönyörült az
emberiségen. Engedélyt kért a jó Istentől, hogy a földre leszállhasson és
megszabadíthassa a gyermeket, mert többé nem tudja nézni a nyomorúságot. És
amikor az engedélyt megkapta, egy parasztlegény alakját öltötte magára, hosszú
haját sapka alá rejtve.
Aztán egyenesen az erdőbe repült és
agyonütötte a sárkányt. A gyermek elébe tárta karjait és kacagott. Gábor
arkangyal vállára emelte és kifutott vele az erdőből.
Nagy öröm lette erre mindenfelé. Az
emberek sírtak és megölelték egymást örömükben. Ezer kéz nyúlt a gyermek után.
Ezer torok kiáltotta: „Nézzétek csak, Gábor arkangyal megszabadította a
nevetést!” Az édes királyi gyermek magas székén ült. Aranyhaja körüllengte
arcát. Kis aranykoronája ragyogott a napfényben. Csókokat hintett mindenfelé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése