Élt, éldegélt valahol egy szegény
öregasszony, akinek messzi idegenbe szakadt egyetlen fia. Azt se tudta,
hol-merre jár, hogy megy sora, van-e párna éjszaka a feje alatt, van-e tető
fölötte.
Egyszer aztán levelet kapott a
fiútól, de mert a szegény öreg nem tudott olvasni, elindult hát az országúton:
valakire csak akad, aki majd felolvassa neki. Amint így ment, mendegélt,
szembejött vele egy kiszolgált katona. Meg is állította, meg is kérte szépen,
olvasná fel neki egy szem fia levelét. Kezébe vette a katona a levelet, nézte,
nézegette, s egyszerre csak sírva fakadt, és sírt, sírt keservesen. Elszorult
erre az öregasszony szíve, és reszketeg hangon faggatni kezdte a katonát:
- Szamuráj uram, mi van a levélben?
Csak nem esett valami baja szegénykémnek? Bármi történt is, hagyd abba a
sírást, és mondd meg nyomban.
De a katona, mintha nem is hallaná
az asszony szavát, maga elé meredt és sírt. Azt hitte erre a szegény
öregasszony, hogy valami rettenetes szerencsétlenség érte az ő szerelmetes
fiát, és maga is sírva fakadt. Amint így sírdogáltak, arra jött éppen tele
puttonnyal egy vándor fazekas, s ahogy szemügyre vette őket, letette puttonyát
a földre, melléjük lépett, és maga is keservesen sírni kezdett. És sírtak,
sírtak most már mind a hárman. Látta ezt egy utasember, s mivel tudni szerette
volna, hogy mi történt - hiába, kíváncsi az utas -, megkérdezte a fazekast,
hogy miért sír.
- Egy éve már - felelte a vándor
fazekas, mihelyt egy kissé összeszedte magát -, már egy éve esőben-hóban járom
az országot, hogy túladjak ezeken a fazekakon, és valami kis pénzre tegyek
szert. Nemegyszer sírni szerettem volna, de sohasem volt rá jó alkalom, mert a
vándorlás, az árusítás járt mindig az eszemben. Ma azonban, amikor ideértem, és
megpillantottam ezt a két sírdogálót, felködlött bennem minden
szerencsétlenségem, s így aztán csatlakoztam hozzájuk, hogy végre egyszer jól
kisírjam magam.
- Ühüm - mondta az utas, mert látta,
hogy a fazekastól nem tud meg semmi okosat, s most már az öregasszonyhoz
fordult, s őt faggatta, hogy miért hullatja könnyeit.
- Hogyne sírnék - törölgette arcát
az öregasszony -, hiszen levelet kaptam idegenbe szakadt egy szem fiamtól, és
megkértem ezt a szamurájt, hogy olvasná föl, mit ír szegénykém, mit üzen nekem,
elárvult anyjának. De ez a szamuráj úr egy szó nem sok, annyit se szólt, csak
sírva fakadt a levél láttán. Nagy baj, nagy szerencsétlenség érte hát a fiamat,
s hogyne sírnék, ha már egy idegen uraság is így megkönnyezi.
Az utas erre már egyenesen a
katonához fordult, és megkérdezte, mi van a levélben, micsoda baj, szomorúság,
hogy ilyen keservesen gyötri a szívét. De a katona megrázta a fejét, s mihelyt
erőt vett magán, így szólt:
- Ó, uram, szégyenkezem, hogy
tanulatlan vagyok. Gyerekkorom óta nem volt könyv a kezemben, és most sírok,
mert ezt az egyszerű levelet sem tudom elolvasni. Sírok bizony, mert semmit sem
tettem meg elmém csiszolására, amikor pedig még sok mindent megtehettem volna.
/Ford.: Lengyel Balázs/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése