Mikor a tutajok a sebes folyású Vág
hullámain lefele úszva elhagyják Túrócot és Trencsény vármegye határába érnek,
ki-ki inti útitársát: imádkozzék buzgón, hogy elhárítsa a szörnyű veszedelmet.
Előbukkan ugyanis a függőleges "dühöngő szikla", amely mélyen
benyúlik a folyóba, és olyképpen szorítja vissza a habokat, hogy azok örvénylő
forgásra kényszerülnek, és elnyelnek minden járművet, ha nem sikerült keskeny
vízi utat találnia, amelyen elhaladhat a fenyegető sziklafal mellett.
De alighogy sikerült nagy
erőfeszítés árán megmenekednie ebből a veszedelemből, máris egy még nagyobb
fenyegeti. A folyó tajtékzó zúgással nekirohan egy sziklasornak, amelynek a
neve Margita: keresztben húzódik át a folyón, ádáz fogait villogtatva a
mélyből, és megoldja a vízi jármű tartóköteleit, ha a tutajosnak netán nem
sikerül átkormányoznia közbül. Ha azután a hajós kiállta ezeket a
veszedelmeket, akkor nincs többé félnivalója, és felszabadult szívvel elkezdhet
mesélni a szerencsétlenségekről, amelyek ezeken a helyeken estek meg, vagy
netán elmeséli azt a mondát, melytől ezek a sziklák nevüket kapták.
Valamikor régen lakott a környéken
egy gazdag, idős parasztember, akinek koros volta ellenére volt mersze ahhoz,
hogy fiatal menyecskét vigyen a házhoz feleségül. Csakhogy hamarosan meg
kellett bánnia ezt a lépését. Leánya, Margita, a falu legszebb lánya volt. Egy
emberként magasztalta mindenki szépsége és tisztességtudása miatt: de
mostohaanyjától - sajnos - a legádázabb gyűlöletben volt része. Semmit sem
tudott a szerencsétlen gyermek mostohája kedvére tenni, holott mindegyre azon
igyekezett, hogy előre eltalálja, mit akarhat, és mindent készséges alázattal
végzett el: s szegényke hallgatagon hullajtott könnyei csak még inkább
felbőszítették a zsarnok asszonyt, és mindenki sajnálta a szerencsétlen
teremtést.
Hanem azért Margita életének se
kellett teljességgel szürkén elmúlnia. Bearanyozta még egy csillag szelíd
ragyogása, mielőtt a halál ölelése mindörökre megfosztotta minden
fényességétől. Bánatos szépsége olyan mély hatással volt a legderekabb legények
egyikére, hogy beszegődött szolgának a lány apjához. Hamarosan viszontszerelem
jutalmazta hűséges udvarlását.
Most már könnyebben viselte Margita
a napi munka terhét: szeretője egy pillantása elfeledtette minden búját-baját,
elfeledtette a rideg bánásmódot, amelyben mostohája részeltette. Mert az
asszony nem tudta megzavarni életének ezeket a ritka örömteli pillanatait,
amelyek gazdagon kárpótolták a nap többi részének fájdalmas ürességéért.
Ámde nem maradhatott sokáig ez így,
már fel is izzott a szikra, amely aztán elhamvasztotta a leány csendes
boldogságát. A legény kellemes külseje olyan mély benyomást tett a mostohára,
hogy - ügyet se vetve a fiatalok kölcsönös vonzalmára - minden úton-módon
igyekezett a legény szívében felébreszteni maga iránt a szerelmet, amitől - úgy
vélte - csupán félénksége tartja vissza.
Csakhogy a legény lelkébe olyan
mélyen vésődött be Margita képe, hogy még sokkalta édesebb csábítás se tudta
volna hűtlenül eltéríteni szerelmétől. Kerülte a mostohát, kitért útjából,
ahogy csak lehetett. Az asszony pedig hosszabb ideig áltatta önmagát, mígnem
végül be kellett látnia, hogy nem kell a legénynek, és hogy a gyűlölt,
agyongyötört Margita miatt nem kell neki! Dühödt gerjedelemben járt-kelt,
érzéketlen lett minden iránt, csupán egyvalami lebegett előtte tisztán: a
legiszonyatosabb bosszú.
Ridegen utasította a szerencsétlen
lányt, hogy vigyen el az egyik távoli rokonnak egy levelet Túrócba. Margita,
aki megszokta, hogy türelmesen engedelmeskedjék, nem ellenkezett, és útnak is
indult: a dühöngő asszony viszont mellékutakon utánaeredt, és éppen akkor érte
be a lányt, mikor az a sziklák mellett haladt el. Vadul rikácsolva rohant
Margitára, földre teperte és - mit sem törődve a leány esdeklő könyörgésével -
elvonszolta a szakadékhoz, és gúnyos kacajjal ledobta a habok közé: azon a
helyen, ahol most a "dühöngő szikla" visszaszorítja a haragtól
tajtékzó hullámokat.
Alighogy végrehajtotta gonosztettét,
máris megszólalt a lelkiismeret szava. A mélyből mindenünnen Margita neve
hangzott feléje, menekült erdőn, pusztaságon át, de mindenhol csak a
szerencsétlen leányt látta maga előtt, ahogy lobogó fürtökkel alázuhan a
habokba, és ez a kép most már soha többé el nem hagyta, hajszolta-űzte
kétségbeesetten mindenfelé.
Időközben a hullámok odasodorták
Margita holttestét a sziklafogakhoz, amelyek azóta az ő nevét viselik. Ott
látták meg arra járó parasztok, és szánakozva kifogták, hogy elvigyék
vigasztalhatatlan apjához. Gyászba borultan állta körül a ravatalt a falu népe.
A szolgalegény szavainak hallatára - mert az egyszeriben tisztán átlátta a
dolgok borzasztó összefüggését - haragra lobbanva kerekedtek fel a falubéli
ifjak, hogy megkeressék a gyilkos asszonyt, és meglátták, amint kibomlott
hajzattal csatangol szerte a földeken, szakadatlanul Margita nevét kiáltozza,
és közben furcsán hadonászik. Bosszút lihegve utánaeredtek, de elfutott előlük,
gyorsabban, mint az erdők őzei, éppen ahhoz a sziklához, ahonnan áldozata
lezuhant. És hangos rikácsolással levetette magát a morajló szakadékba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése