Az első neonfény vörösen kúszik szöllő-indaszerűen föl
a magasba,
ez az ősz már,
a másodszor látott dolgok-életek ősze,
s azoké, amiket mult év tavaszán vetett el a tekintetem itten.
Megyek és megyek, a város ugyanaz, de más vagyok én már,
magamtól elmenekültem,
messze kerültem
az utcák sorain, mint végtelen és puszta mezőkön
hajszolom egyre a lomha mtort.
Fürge gépek puha mozgással varrták végig tavaly is még,
ma pedig minden széthull a szememben,
egyetlen száguldó autó-húzta barázda
varrata tartja csak össze a bulvárt,
az úttest anyaga elkopott.
Párizs sóhajt, sóhajt a tekintete, lelke.
A Diadalív körül a sárgán gunnyasztó fák levele
a környező járdák szigetét beterítve lehullott,
a Champes Elysées-n a fényeket immár kévébe kötötték,
a gépmadarak melegebb dél-táji vidékre repültek,
mert ott a hazájuk…
Távoli kertedből
kihajoltam előbb, hogy leszakítsam
a fényes, a tükrös
aszfalt buja bokrairól
a villanyragyogású csillagokat,
hogy harmatos csokrot kötözzek össze belőlük.
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése