2014. május 17., szombat

Lett népmese: A szelek csomói



Egy apának meg egy anyának volt egy fia. A kisfiú nagyon szeretett a víz szélén játszadozni. Akárhogy ügyeltek rá, folyton csak a tó partján találták. Anyja ráparancsolt, hogy ne játsszon a víz szélén, mert belefulladhat, az apja elnáspángolta - de nem használt semmi. Akármi került a kisfiú kezébe - kanál, sótörő, mozsár, sapka, cipő -, minden a vízbe került, hadd ússzon!

Szülei végre belátták, hogy sehogy sem tudják elszoktatni a fiút a víztől. Legyen hát tengerész belőle.

Az apja tanítómestert keresett a fiának. Egy öregember kezdett járni a házhoz, az tanítgatta a fiút mindenféle tengerésztudományra. A fiú szívesen tanult, s az öregember nemsokára azt mondta:

- Nincs már mit tanulnod tőlem.

Mielőtt elbúcsúzott volna, egy kötelet adott a fiúnak. Három csomó volt a kötélen. Lelkére kötötte tanítványának:

- Bár ismered már a szeleket, a tengereket és a világtájakat, de az még nem elég egy jó tengerésznek. Ezért adom neked ezt a háromszor megcsomózott kötelet. Amíg a kezedben tartod, minden tenger és szél ura leszel. Ha szélcsend van, akkor old ki az első csomót. Akkor jó szél támad. Ha a másodikat kioldod, vihar kerekedik. Ha pedig a harmadikat is kibogozod, lecsöndesíted a tengert.

Azzal útjára indult az öregecske, a fiatal tengerész pedig nekivágott a tengernek. Társai nem győztek csodálkozni: a fiatal kapitány mindig jó széllel hajózott. Egyetlenegyszer sem rontott rá tengeri vihar, sem más szerencsétlenség nem érte útközben.

Egyszer a király székvárosa partján kötött ki az ifjú tengerész. Sok útra kész hajó horgonyzott a kikötőben. De amint a mi kapitányunk kikötött, és kioldotta a harmadik csomót, a tengeren hullám se rezdült, a szárazon pedig nyárfalevél se moccant. A hajók kénytelenek voltak a kikötőben vesztegelni.

Várakoztak egy napig, kettőig, de a szél csak nem támadt fel. A tengerészek nagyon elkeseredtek, de leginkább a király fia. Aznap kellett volna áthajóznia a tengeren a mátkájához, a szomszédos birodalom királykisasszonyához.

Minden ígért annak, aki átviszi a tengeren. Az öreg király meg a fele birodalmát is felkínálta, ha akad valaki, aki a fiát eljuttatja mátkájához.

Az ifjú kapitány vállalkozott rá.

A királyfi boldogan lépett a fedélzetre. A kapitány kibogozta az első csomót, jó szél támadt, s a hajó sirályként suhant a tengeren. Másnap reggel már meglátta a királyfi a mátkája palotáját, s éppen az utolsó pillanatban érkezett oda: mással akarták eljegyezni a királykisasszonyt.

Az ifjú tengerész visszahajózott az öreg királyhoz, és azt mondta neki:

- Nem kell nekem a fele birodalmad, mert olyan gyöngyélete egy királynak sincs, mint nekem a hajón.

Az öreg király akkor vendégül hívta a palotájába. Volt az öreg királynak egy csodaszép lánya. A kapitány csak néhány napig akart a palotában maradni, de amikor a királylányt megpillantotta, egy csepp kedve sem volt továbbhajózni.

Egy nap leánykérők érkeztek a palotába. Az a király küldte őket, aki egy megközelíthetetlen szigeten lakott. A királylánynak azonban megtetszett az ifjú kapitány, és kikosarazta a kérőket. Azok nem mutattak haragot, csak azt kérték, hadd háljanak meg a palotában, mert éjjel veszélyes a tengerre szállni.

Reggelre azonban hűlt helyük volt. Éjszaka elszöktek, és magukkal ragadták a királylányt is.

A vén király egészen megőszült bánatában. Jól tudta, hogy sohasem láthatja viszont a lányát. A szigetet, ahová vitték, magas hegyek veszik körül, és hegyes sziklanyársak meredeznek a víz színe alatt. A mi kapitányunk mégis elhatározta, hogy megmenti a királylányt.

Amikor hajója a sziget közelébe ért, a szigetlakók nyomban felvonták vitorláikat, és ellene indultak. A kapitány azonban megparancsolta legénységének, hogy dobja le a horgonyt.

És amint az ellenséges hajók a víz alatti sziklák közelébe értek, az ifjú kapitány kioldotta a kötél második csomóját. Egy szempillantás alatt iszonyatos vihar kerekedett: roppant hullámok száguldottak és porlottak szét, recsegtek-ropogtak az ellenséges hajók árbocai, jajveszékeltek az emberek...Hányták-vetették a kapitány hajóját is a hullámok, mint a dióhéjat. De a horgony erősen tartotta.

A kapitány egy idő múlva kioldotta a harmadik csomót, és egyszeriben megjuhászodott a háborgó tenger. A hullámok elsimultak. Az ellenséges hajóhadnak csak a roncsai és vitorlacafatai úszkáltak a víz színén.

Legénységével együtt rögtön partra szállt az ifjú kapitány, hajójára vezette a királylányt, és jó széllel hamarosan hazaért vele.

Nemsokára lakodalmat ültek. A kapitány ott maradt a palotában. De időnként felvonta a vitorlákat, és tengerre szállt. Háromszor csomózott bűvös kötelét mindig magával vitte, és azt mondogatta, hogy öregkorában majd olyan fiúnak adja, akit kicsinykorától fogva messzi utakra hívogat a tenger végtelenje.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5