Mécs Lászó: Aranyos kicsikém

Hiszek a véletlenben, mely megett

Isten nevet,

mint én ablaküveg megett,

ha magammal tartom télen a cinkéket,

vagy ha az utcán lopakodva lépek,

hol játszanak proletár gyermeknépek

és sunyi módon ezüst pénzmagot

veszítek el, s magamban kacagok.

Hát így véletlenül

a pesti pályaudvar tetejéről,

rejtett helyéről

este kilenckot egy szürke veréb leesett.

Nem nagy eset,

de fontos, mert a költő észrevette,

az Út, az Igazság, s az Élet

című ujság riportere

(mit Isten szerkeszt)

és így az égben nagy tere-fere

leszen, az angyalok sokat beszélnek,

vitatkoznak, s nevetnek majd felette.

Lehet, a többiek kimarták,

mert mérgesek a verebek,

akár az emberek,

ebek, rókák, hiénák, szarkák.

Az is lehet,

hogy nem bírta a nagy telet,

vagy nem evett,

vagy véknyacskán és vacsorája meg se kottyant

s a félkezű vak újságárus táskájába pottyant,

a világhírek kellős közepébe:

a hét főbűnbe, méregbe, epébe,

égbekiáltó bűnök mocsarába,

a franciák gőgjébe,

a magyarok öt szent Krisztus-sebébe,

a németek fertőző nyomorába,

a genfi cirkusz tűzijátékába

esett a kis veréb

s a vak rikkancs megborzongott elébb,

aztán megtapogatta,

és csókolgatta, simogatta

s százszor ezerszer mondogatta:

„Aranyos kicsikém, aranyos kicsikém,

pihegő szivikém,

mesélő forrásból, kristályos vizikém,

tartalak mézezett gyémántbúzán, lencsén,

ébredj fel kicsikém, örömöm, szerencsém.”

És betette a pénz közé szebébe

s kalaplevéve

valami imát rebegett.

Egy hirdető oszlop megett

álltam, néztem, s szívem remegett,

és lelkemből az ámulat kirobbant:

„Te rézorrú rongy, te hadirokkant,

vak ágyrajáró, szegényszagú lim-lom,

te verébnél is szürkébb szürkeség,

aranyos kicsikém,

hol rejtőzött és színesült meséd?

Szemétdombodból hogy nőtt ki e liljom?

Aranyos kicsikém,

hol rejtegetted ezt az aranyat,

melyet nemcsak lovas huszár felett

teríthetnél szét aranyfüst helyett,

de a világtelet

bevonhatnád e mázsás aranypénzzel,

szétkalapálva a megmentett kézzel

s varátsolnál aranynál aranylóbb nyarat!

Aranyos kicsikém,

míg vakszemeddel az Istenre nézel,

engem elhagyott vonatom,

de annyi baj legyen! az apostoli fogaton

végigszáguldtam Budapesten,

és nem töptengtem, nem kerestem

semmit, csak mind ki szerelembe esten

gügyög, gügyögtem láb, fütty ritmusával:

aranyos kicsikém, aranyos kicsikém!”

Szeretném tudniillik én,

ha egyszer a haláltusával

lehullunk, mint a kis veréb

az Úr lelkünk ütőerét

simítsa, s mondja: „Aranyos Kicsikém!”