Mikor kihúny a fény a messzi tájakon,
s a házikók fölé lehajló lomha ködben,
mint egy kolosszális, roppant, mozgó atom,
a bársony esti ég feltündöklik fölöttem,
ó, mennyire gyötör egy régi gondolat –
hogy valahol, a földkerekség másik pontján,
van még egy épp ilyen kert és a fák alatt
homály s fölöttük csillagok, ily ősi-lomhán,
s hogy valamilyen bosszús költő áll talán
a kertben és a messzeség felé kering el
tűnődve rossz szeme: hogy élte alkonyán
mért kell zaklatnom őt, ködös érzéseimmel?...
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése