Oscar Wilde: Arno mentén

A tájra szemfedő terül:
az óleander a falon
piroslik már a hajnalon
de Flórenc még az éjben ül.

A fű harmattól fényben áll
s vakít fénylő virágu domb,
de nem zeng tücsöktől a lomb
s a görög ének néma már.

Csak lágyan a levél zörög
a szellő bársonyos lehén
s a fülemülét fülelem én
illatos mondolás között.

A napsugár majd elcsitit:
dalolj csak addig, csalogány,
míg megtöri a berek-árny,
a napnak zsenge nyilait!

Mert bujkál már a hajnali
fény, hadköpenybe nézve szét
s az ijedt szerelem szemét
rémítik hosszu ujjai.

Bujkál Kelet fakó egén,
megöli sápadt éjszakám,
mit néki szív és csalogány?
bánja, ha meg is hal szegény!

/Ford.: Babits Mihály/