Oscar Wilde: Endymion

Alkonytól fényes a berek,
madártól hangos a mező,
a nyáj az ólban lel helyet,
ugrál a fákon az evet:
csak tegnap mondta, hogy szeret:
tudom, tudom hogy visszajő.
Óh szűzi hold, óh tiszta hold!
mihelyt megláttad, adj jelet,
te őt könnyen megismered:
mindig piros topánja volt.
Megismered te biztosan,
mert hangja, mint galamb szava,
nagy kampós pásztorbotja van
és barnafürtös a haja.

A gerlice fészkébe gyűl
pirosló lábu fia mind:
farkas ordít az ól körül:
a liliom kelyhébe ül
a lepke telhetetlenül:
most vált a zöld lomb lilaszínt.
Óh égi hold! óh légi hold!
hágj Helikonra csendesen
s ha látod onnan kedvesem
( mindig piros topánja volt,
nagy botja s barna fürtje van),
mondd meg neki, hogy várom őt,
mondd meg neki, hogy este van
s én várom a major előtt.

Hűs harmat száll a réten át,
nem zeng madártól a mező,
késett faun keres tanyát:
éjjelre a fáradt virág
becsukja aranyajtaját
és édes párom mégse jő.
Óh lenge hold! óh csalfa hold!
szép kedvesem mondd merre van?
nagy botja s barna fürtje van
s mindig piros topánja volt...
Mért búsz felhősátradba? mért
vonod magadra fátyolod?
Ah! szép Endymiont, kiért
epedek én, te csókolod.

/Ford.: Babits Mihály/