Egyszer volt, hol nem volt, élt
egyszer egy gyönyörű királykisasszony, egy kastélyban lakott odalenn a
tóparton, és azt beszélik, elígérték a király fiának, úgy volt, hogy hozzá is
megy feleségül, de a királyfit, szegényt, váratlanul meggyilkolták - Isten
legyen irgalmas a lelkének! - , és beledobták odafönn a tóba, így aztán persze
nem tarthatta meg, amit a szépséges kisasszonynak ígért - bizony, nagy kár.
Nos, a történet úgy szól, hogy a
szép kisasszony megtébolyodott, amiért elvesztette a királyfit - mert igen lágy
szíve volt a szentemnek, az Isten áldja meg! -, és addig-addig emésztődött
miatta, amíg egyszer csak eltűnt, senki nem látta többé, se élve, se holtan,
azt beszélték, a tündérek ragadták el.
Hát, uram, egy idő után egyszer csak
felbukkant a fehér pisztráng, az Isten óvja, odafenn a patakban, és az emberek
sehogy se tudták mire vélni a dolgot, hiszen fehér pisztrángról még soha nem
hallott senki, se azelőtt, se azóta. Teltek-múltak az évek, és a pisztráng
mindig ott volt, ahol most látta, ebben a szent pillanatban, mindig ott volt,
mióta az eszemet tudom - istenuccse, a falu legöregebb embere sem emlékszik
olyan időkre, amikor ne lett volna ott.
Az emberek végül rebesgetni kezdték,
hogy ez biztos valami tündér - mi más lehetne? -, ezért aztán senki nem
bántotta a fehér pisztrángot, hanem egyszer holmi csirkefogó katonák, gonosz
bűnözők jöttek errefelé, akik kinevették az embereket, kicsúfolták és
kigúnyolták őket, amiért ilyen babonaságban hisznek. Különösen az egyik - hogy
törne ki a nyaka a gazembernek, Isten bűnömül ne vegye! - esküdözött, hogy ő
kifogja azt a pisztrángot, és megeszi vacsorára - a nyomorult!
- Hát mit szól, uram, hát nem volt
gonosz ez a katona?
Csakugyan kifogta a pisztrángot,
aztán hazavitte, fogta a serpenyőt, és beléhajította a kedves kis jószágot. A
pisztráng úgy sikoltozott, mint minden igaz keresztény, és hinné-e, nem-e, hogy
a katona csak az oldalát fogta a nevetéstől - mert kérges szívű gonosztevő volt
ám: és amikor úgy gondolta, hogy az egyik oldala már megsült, megfordította,
hogy a másikat is megsüsse, és ha hiszi, ha nem, de nem volt annak a
pisztrángnak a bőrin az égésnek szikrányi nyoma se. Erre már a katona is
gondolkodóba esett. Fura egy pisztráng ez, gondolta, nem lehet megsütni. Nem is
sejtette, mi vár rá, a pogány!
Hát amikor azt gondolta, hogy a
másik oldala csak megsült, megfordította, és lám csak, az az oldala sem sült
meg fikarcnyival se jobban, mint a másik. - No, ezzel nincs szerencsém - mondja
a katona - , ilyet még nem látott a világ, de azért csak megint megpróbálkozom
veled, drágaságom, akármilyen fene okosnak gondolod magadat! - És azzal
megfordítja megint, de a szép kis pisztrángon csak nincs semmi nyoma a tűznek.
- No hát - mondja erre az elvetemült gonosztevő ( mert, higgye le, uram, hogy
teljességgel elvetemült volt, különben már tudta volna, hogy rosszat
cselekszik, hiszen láthatta, hogy minden erőfeszítése hiábavaló!) -, no, kedves
kis pisztrángocskám, lehet, hogy te már megsültél, csak éppen nem látszik meg
rajtad!, lehet, hogy jobb falat leszel, mint amilyennek látszol, olyan vagy,
mint a nyúzott macska, de azért jó falat. - Azzal előhúzta a kését és villáját,
hogy megkóstolja a pisztrángocskát: hanem, uram, abban a pillanatban, ahogy a
késével belevágott, olyan iszonyú sikoltást hallott, hogy azt hitte, menten
szörnyethal a rémülettől.
A pisztráng meg hopp! kiugrik ám a
serpenyőből, egyenest a szoba közepére, és azon a szent helyen, ahová esett,
felszökken ám egy szépséges kisasszony, a legszebb teremtés, akit emberi szem
valaha látott, fehér a ruhája, aranyszalag a hajában, a karján pedig sugárban
folyik a vér.
- Nézd csak, hogy megvágtál, te
gazfickó! - mondta a szép kisasszony, és a katona felé nyújtotta a karját.
Az meg azt hitte, mindjárt megvakul
attól, amit látott.
- Miért nem hagytál a hűvös
folyóban, miért csaltál tőrbe, miért zavartál meg az őrségemben? - kérdezte.
Hát a katona úgy remegett, mint
kutya a vizes zsákban, aztán végül dadogott valamit, könyörgött az életéért, és
bocsánatért esedezett, azt mondta, nem tudta, hogy őrségben van, különben jó
katona létére, dehogy zavarta volna meg benne.
- Bizony, őrködtem - felelte a
kisasszony. - Vártam az én hű szeretőmet, aki a vízen jön hozzám...és ha
azalatt jött, amíg távol voltam, és elszalasztottam, akkor én téged lazaccá
változtatlak, és örök időkig űzni foglak, amíg csak fű nő és víz folyik!
Hát a katona erre azt hitte, menten
szörnyethal, úgy megijedt, hogy lazaccá változik, és térdre hullva könyörgött
kegyelemért. Azt mondja erre a kisasszony:
- Hagyj fel a bűnös élettel, te
gonosztevő, nehogy késő legyen a bánat! Ezentúl légy jó ember, és járj
rendszeresen gyónni. Most pedig vigyél vissza, és dobjál a folyóba ott, ahol
kifogtál.
- Jaj, úrnőm - mondja a katona - ,
hogy lenne szívem vízbe fojtani egy ilyen gyönyörű teremtést, mint te?
De mielőtt még egy szót szólhatott
volna, a kisasszony eltűnt, a helyén pedig ott feküdt a földön a pisztráng. No,
a katona felrakta egy tiszta tányérra, és úgy rohant vele, mintha az élete
múlna rajta, mert nagyon félt, hogy a kisasszony szeretője meg talál érkezni,
míg az odavan.
Rohant, rohant lélekszakadva, míg
csak oda nem ért a barlanghoz, ott visszadobta a pisztrángot a folyóba. Abban a
minutában a víz kis időre vérvörössé változott, azt hiszem, azért, mert a
pisztráng még vérzett, ahol megvágta. Azután a víz árja elmosta a vérfoltot, és
mind a mai napig van egy apró veres jel a pisztráng oldalán, ott, ahol a katona
megvágta.
Hanem annyit mondhatok, uram, hogy
azt a katonát ettől a naptól fogva mintha kicserélték volna! Megjavult,
rendszeresen járt gyónni, és háromszor böjtölt egy héten - ámbátor böjti
napokon sose evett halat, mert a kiállott nagy ijedelem után, már bocsánat a
kifejezésért,
a hal meg nem maradt volna a
gyomrában.
Egyszóval, mintha kicserélték volna,
ahogy már mondtam, és idővel ott is hagyta a hadsereget, a végén remete lett
belőle, és azt beszélik, örökké a fehér pisztráng lelki üdvösségéért
imádkozott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése