Élt egyszer St. Justban egy zsugori
öregember - ne kutassuk, hogy hívták. Érjük be annyival, kapzsiságáért megkapta
méltó büntetését.
Nos, ez az öreg legény annyit
hallott beszélni a koboldok mesés kincseiről, amelyeket gump-dombi
ünnepségeiken mutogatni szoktak, hogy elhatározta, ő bizony egyet-mást szerez
magának belőlük. Megtudakolta hát a szomszédoktól, amit kellett, de hogy mire
készül, eltitkolta. Szent Mihály hava volt, és holdtölte - az éjszaka világos,
szinte, mint nappal -, és odakint a nagy-nagy csendességben erdőre, mezőre,
fákra, levelekre egyformán permetezett a hold szelíd fénye.
Az öregember odalopakodott, ahol a
"jó kis nép" - mert sokan így beszéltek róluk - egybe szokott gyűlni,
és sóvárogva nézett körül, merre lehetnek a kincsek. Ám még mielőtt felért
volna a domb tetejére, egyszerre csak csodálatos zenét hallott. Olyan elbűvölő,
olyan lélekbe markoló volt a zene, hogy az öregembenek, aszerint hogy a dallam
hol lassú és ünnepélyes, hol gyors és vidám volt, sírnia vagy nevetnie kellett.
Néha pedig úgy érezte, ha a ritmus
úgy hozta magával, hogy nyomban táncra kell perdülnie. Annyira felkavarta,
magával ragadta a zene, hogy már-már feledte, mire készül, de végül mégiscsak
észbe kapott, úrrá lett érzésein, és csak az alkalomra várt, hogy a
tündérkincset megdézsmálja. Egyelőre azonban nem történt semmi sem. A zene
ugyan mintha közelebbről szólna, és mintha körülfolyná. És bár a hang után
ítélve úgy tetszett neki, hogy a muzsikusok a földön ülnek, mégis volt egy
olyan bizonytalan érzése, hogy a valóságban a föld alól zenélnek.
Egyszerre csak megdördült az ég, és
a domb megnyílt előtte. Ezer színben villódzott, tündöklött körülötte a világ.
Minden egyes fűszálon apró lámpácska függött, és a rekettyebokrokat csillagok
díszítették. A megnyílt dombból egy csapat kobold masírozott elő, mintha csak az
utat akarták volna szabaddá tenni. Aztán muzsikusok jöttek nagy sokaságban, és
csodásnál csodásabb hangszereken játszottak. Katonák követték őket, szép
rendben, csapatonként, és minden egyes csapat előtt zászló úszott a levegőben.
Bár nem volt szél, a zászlók kibomlottak, s maguktól lobogtatták tarka
címerüket. A katonák apránként betöltötték az egész síkot, egyik csapat erre
állt föl, a másik meg amarra. Csupáncsak az nem tetszett a mi barátunknak, hogy
a csudálatos apró nép valahogy úgy helyezkedett el, hogy őt minden oldalról
körülfogta. De mert egyikük sem ért még csak a cipőzsinórjához sem, látta, hogy
bizony könnyen eltaposhatná őket, ha valami rossz szándékuk volna - s ebbe
megnyugodott.
Mihelyt a felvonulás befejeződött,
szolgák szaladtak elő arany- meg ezüstterítékkel, rubin- meg gyémánt
serlegekkel. Mások tetézett tálakon felséges ételeket hoztak, pástétomokat,
befőtteket és gyümölcsöket. Közben megint mások felállították az asztalokat,
mindet a legnagyobb rendben, s mihelyt valamelyik csoport elvégezte a
feladatát, nyomban el is tűnt.
A pompa, a ragyogás elbűvölte az
öregembert. De amit el sem tudott volna képzelni: nőttön-nőtt az ünnep sugárzó
csillogása. Mert egyszerre csak elragadó kis hölgyek és urak számlálhatatlan
sokasága kezdett kifelé özönleni a dombból, fényes selyembe, puha bársonyba
öltözötten. Azt hitte, soha, soha nem lesz vége ennek a káprázatos
felvonulásnak. Közben apránként a zene is megváltozott, s úgy tetszett neki,
hogy a fülébe tóduló nemes dallamok egész lényét megfiatalítják. Látása
tisztább lett, hallása élesebb és a szaglása finomabb.
Édes virágillat töltötte be a
levegőt. Ilyen bódító illatot még sohasem érzett. A tündérhölgyek ünnepi
szépsége úgy ragyogott, mint sok-sok apró lampion. Hangjuk édes dallamok árjába
vegyült, és úgy csilingelt, mint ezüstcsengettyű.
Egyszerre elhallgattak mind - csak a
nászzene szólott -, és egy újabb csoport felé fordultak, amely most tűnt fel a
domb nyílásában. Legelöl lányok jöttek, tetőtől talpig fehér fátyolban, és
virágot hintettek maguk köré. De nem voltak ezek halott, tövükről szedett
virágok: amint földre értek, gyökeret eresztettek, és új bimbókat fakasztottak.
Fiúk követték a virághintőket, lantot pengettek, hárfahangú lantot, és olyan
lágy, boldogító dallamokat csaltak ki belőlük, hogy hozzájuk foghatót talán nem
is hallott még emberi fül.
Utánuk végeszakadatlanul apró
emberek jöttek, zöldben és aranyban, sok-sok zászló alatt, és ezt a zászlóerdőt
mindig egyszerre lobogtatták. Végül vállra emelt, csodálatos trónuson, magasan az
emberek feje fölött feltűnt egy ifjú herceg és hercegnő. Szépségük az ékszereik
fényében napként ragyogott. Jobbra-balra kígyózott a menet, a legnagyobb
ünnepélyességgel, s végül a trónszéket a Gump-domb földsáncán állították fel,
amely közben rózsa- és liliomhalommá változott. A hölgyek és urak körös-körül a
trónus felé fordultak, majd sorban a hercegnő és a herceg elé járultak,
mindegyikük mondott nekik valamit, s aztán továbbléptek, s elfoglalták helyüket
az asztalok mellett. Hogy mennyien lehettek az üdvözlők, senki sem tudta volna
megszámlálni. És mégis, nem volt ott a legkisebb kavarodás sem: a hölgyek és az
urak mind tudták a helyüket.
És amikor már helyet foglaltak, a
herceg jelt adott. Cifra ruhás szolgák asztalt tettek a trón elé, s óriás aranytálakon
finomnál finomabb ételekkel roskadásig rakták. A herceg és a hercegnő és az
egész ünneplő sokaság lakmározni kezdett.
"Vigyázzunk csak - gondolta
magában az öregember -, ütött az én órám. Ha eljutnék a herceg asztaláig, és
azt megkaparinthatnám, gazdag ember lennék egész életemre."
Úgy megigézte az arany, az ezüst, a
sok drágaság, hogy semmivel sem törődve lekuporodott, és mintha így
láthatatlanná vált volna, óvatosan előrelopakodott az ünneplők között. Nem
vette észre, hogy koboldok ezrei egész testét fonalakkal fonták körül, s hogy a
fonalak végét biztosan tartották.
Ám az apró nép ünnepét - furcsamód
- nem zavarta meg a kapzsi betolakodó. A kis hölgyek és urak, a herceg és
a hercegnő olyan vidáman folytatták a lakmározást, mintha nem is mustrálgatta
volna őket emberi szem. Persze, maga az öregember is azon volt, hogy idő előtt
meg ne zavarja az ünneplőket. Így aztán jó sokáig tartott, míg szándéka szerint
a földsánc háta mögé nem ért. No de végül mégiscsak eljutott oda, ám a
legnagyobb meglepetésére mögötte minden sötétségbe borult, míg előtte a
földsánc s az ünnepély helye a legragyogóbb fényben úszott.
Hason csúszva, mint valami kígyó, és
az izgatottságtól remegve, végre kartávolságnyira ért a herceghez és a
hercegnőhöz. Azon persze kicsit megütődött, hogy amint végignézett a dombon,
látnia kellett, hogy az egész sokaság, sok ezer szempár mind feléje fordul.
Elbámészkodott hát egy kis ideig, és megpróbálta összeszedni bátorságát. Aztán,
mint egy gyerek, aki lepkét akar fogni, levette a kalapját, óvatosan a magasba
emelte, hogy vele a herceget és a hercegnőt s az arannyal rakott asztalt
megkaparintsa. Ám amint éppen rájuk akarta borítani, füttyszó hallatszott, keze
megmeredt, s minden fény kialudt.
Zümm-zümm, huss-huss, mintha méhraj
röpülne, fülét surrogás töltötte be. Tagjait tetőtől talpig mintha apró tűk
szurkálnák, parányi fogók csipkednék. Moccanni sem tudott, varázslat kötözte a
földre. Borzalmas félelem fogta el, de még kiáltani sem tudott, mert mintha a
nyelvét is apró szalagok kötötték volna meg. Egyszerre csak úgy érezte, rovarok
roppant sokasága szaladgál rajta, és az orra hegyén apró koboldot pillantott
meg, olyan volt, mint egy szitakötő. A kis lény hányta-vetette magát,
ugrabugrált a gyönyörűségtől. Éa amikor már jól kitombolta magát ezen a kiugró
részen, csúfondárosan felkacagott, és így kiáltott jó hangosan:
- El innen, el, közeleg a reggel!
Egy szempillantás alatt eltűntek
erre az apró emberkék, bezárult a domboldal, s elképedt hősünk magára maradt.
Megzavarodva feküdt a füvön, és próbálta összeszedni a gondolatait. Végre
felkelt a nap, s akkor látta, hogy ökörnyál miriárdja szegzi a földhöz,
csillogott fonataikon a harmat, és gyémántként szikrázott a napsugárban.
Megrázta magát, és szabad volt.
Feltápászkodott, érezte, nyirkos a ruhája, s a hideg átjárta csontja velejéig.
Mogorván, megszégyenülten indult haza. Jó darabig eltartott, míg a
szomszédainak kivallotta, hol töltötte az éjszakát. És azok is csak nagy sokára
rakosgatták-illesztgették össze ezt a történetet úgy, ahogy én most elmeséltem.
/Ford.: Lengyel Balázs/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése