Szombathy Viktor: Körmöcbánya

 (...) Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy öregember. Időtlen vén volt már, talán évezredek óta élt a sötét hegyek mélyén, és még emberszem nem látta. Pedig szerették volna látni legalább egyszer, hogy meggyőződjenek róla, valóban olyan-e ez az ember, mind amit róla a hír mond, a kósza szél beszél, a cserregő madár cseveg, a föld alól előtörő patak árul el.

Azt mesélték ugyanis erről a vénséges vén emberről, hogy minden öregsége ellenére fiatalos és fürge, mozgékony és bátor, mert teljesen aranyból van. Nem a ruhája arany, hanem az egész ember maga. Ott él az erdőben a sötét sziklák alatt, egy hozzáférhetetlen barlang a háza. És aranyból épült a barlang is, arany testük van az inasainak, szolgáinak, madarainak, minden fának és fűnek, amihez hozzáér.

Szerettek volna már az emberek találkozni vele, de sohasem bújt elő földalatti aranykastélyából, csak élt, vigadt magának. Sok-sok víz folyt le a Garamon, ezernyi tutaj úszott le rajta, de a vénséges vén aranyember még csak a cipője orrát sem mosta meg a Garamban, arcát sem érintette a folyó vize.

Összebeszéltek tehát az emberek a Garam partján, s elhatározták, hogy kiássák az aranyembert, megszerzik maguknak az aranyát, s roppant gazdagok lesznek.

Ásót, csákányt, kapát ragadtak, s mert tudták, merre találják az aranyember földalatti kastélyát, elkezdték ásni fölötte a földet, vájni a sziklát. Napot és éjt nem bánva, karjuk erejét nem kímélve ástak, vájtak, döngöltek, földet hánytak, követ törtek, de hiába volt minden igyekezetük, az aranykastélyig nem jutottak le.

Haragjukban ordítottak, kiabáltak, veszekedtek, hívták a vénembert, de az nem mutatta magát.

- Jer elő, Aranyhasú - mert ez volt a neve -, jer, mutasd magad! - döngölték a földet.

Aranyhasú végre megunta. Senki sem szereti hallani, ha fölötte éjjel-nappal dörömbölnek, ütik-verik a mennyezetet. Varázskalapácsával kettényitotta aranybarlangja aranykupoláját, s váratlanul megjelent a türelmetlen, nyüzsgő tömeg előtt.

- Itt vagyok, mit akartok? - kérdezte aranyhangon.

Villogó aranyfénybe öltözött az erdő, a ragyogás égtől földig ért. Ijedten hunyták be az emberek a szemüket, mert az aranysugár végigsuhant a Garam vizén is, attól féltek, menten megvakulnak. Lassan tértek magukhoz, apródonkint nyitogatták szemüket, a ragyogásba belekápráztak.

- Add ide az aranyruhádat - hebegte a csapat vezére, de ezt is alig merte mondani -, aranyat keresünk. S ha arany nincs, legalább ezüstöt.

- Vagy gyémántot! - sivított közbe egy leány, aki menyasszony volt, s gyémántos jegygyűrűt akart.

Az előbbi teméntelen lárma lassankint elhalkult, az emberek bátortalanul lépegettek közelébb. Aranyhasú azonban nem félt. Bólintott.

- Hát az nem megy olyan könnyen, jó emberek. Meg kell dolgozni érte. Hanem akkor meg is kapjátok! Nem kell mást tennetek, mint hogy minden reggel, harmathullás után összegyűjtitek a füvek aranyharmatát, a fűre szállt aranyport. Ez a munkátok mindössze.

Ezt mondván, azon pillanatban már el is tűnt az Aranyhasú, finom tömjénillat szállott utána. Bezáródott a barlang kupolája, és volt, nincs öregember...

Az aranyásók lassan tértek észhez. De, ahogy végre bátorságra kaptak s össze tudták szedni magukat, boldogan kiáltoztak:

- Köszönjük, Aranyhasú! Úgy teszünk, ahogy azt nekünk parancsoltad.

Aranyhasú pedig odalenn, a maga aranybirodalmában parancsot adott szolgáinak, fűtsenek be a földalatti kemencékbe, fűtsenek reggeltől estig örökké, terüljön szét a füst az erdőn, a réten. A füstből köd lett, a ködből harmat, s ez a harmat finoman ellepte a Garam partjának minden hamvas rétjét. A réten virágok nőttek, a virágok szirma sárga volt, mint az aranypor. Ezt gyűjtötték szorgalmasan az emberek. Szedték kosárba, szedték a kötényükbe is, semmi egyebet nem csináltak.

- Elkövetkezett az aranykor - dünnyögték boldogan -, hála Aranyhasúnak.

De az aranyport nem vette meg senki, gazdagság nem támadt belőle. Valahányszor piacra vitték eladni az aranyport, hogy annak árán vegyék meg maguknak a mindennapravalót, eltűnt, szétmorzsolódott az aranypor, a többi emberek kinevették az aranyporosokat.

- Ez csak hervadt virágszirom - csúfolódtak.

Az aranygyűjtők legokosabbja ekkor a homlokára ütött.

- Hátha a fenyő tűleveleinek a hegyén van az aranypor, nem veszitek észre, hogy napkeltekor, napnyugtakor miként csillog az erdő?

De a tűlevelek hegyéről sem került különb aranypor, mint a mezőkről. Csak járták, járták az erdőt, tele reménnyel, de azon vették észre magukat, hogy a fényerdők alatt még csak fű sem nől, nemhogy aranyvirág. Csupán száraz tűlevelek gyűltek halomba kosárban, kötényben.

Az aranygyűjtők legokosabbja a legmagasabb fenyő alatt hirtelen megtorpant. Eldobta a gereblyéjét, el a kosarat, s így kiáltott föl:

- Valamit mondott még Aranyhasú, amit már örömünkben nem hallottunk meg. Azt mondta, hogyha megéhezünk, ha nem lesz mit ennünk...

- Vasat keressünk! - rikkantott közbe a legkisebb fiú, a legöregebb embernek a legfiatalabb unokája. - Vasat ad ő elegendőt!

- Így van! - bólintott a legöregebb ember, mert már igen fáradt, s igen-igen éhes volt. - A vasról beszélt, az van a hegyekben.

És akkor az emberek újra elővették az ásót, a csákányt, a kalapácsot, fejszét, s elkezdtek vasat bányászni.

Azóta is ezt teszik.

Aranyhasú pedig összeszedte népét, elbontotta aranykastélyát, s hogy ne zavarják többé, egy házzal - egy aranyházzal - odébbállt.

És ott pihent meg valahol, ahol ma Körmöcbánya van.

Az aranypor meg egyre szállt.

Történt jó Géza királyunk idejében, hogy a saskői várurak vadászni indultak. Ámde megunták már az őzlest, a szarvaskergetést, a bölénnyel, a medvével való viaskodás is fárasztotta őket, könnyedébb, vidámabb mulatságra áhítoztak, foglyászni mentek. Könnyű íjjal, fürge nyíllal, jó szimatú kereső kopóval, suhanó paripával. Kísérettel együtt éppen tizenketten

Jó kedve volt a vezetőjüknek, Gerhardus vitéznek, éppen aznap kapott Budáról üzenetet - lovas futár hozta -, hogy a király új falut alapítani parancsol. Hol lesz a helye, melyik erdőt irtatja, hány házat építtet: a király rá hagyja, csakis őrá, Gerhardus vitézre.

Így aztán nem csupán foglyászni indult a saskői csapat, hanem faluhelyet is keresni.

Egy ideig a Garam mellett lovagoltak, majd északnak fordultak, s egy zúgó, sebes patak mentén tartottak fölfelé. Átmentek egy nagy hegyen, majd újra tisztásra értek, sátrat is vertek, le is táboroztak.

Másnapra kelve tovább poroszkáltak, s ím, amikor már éppen melegebben kezdett tűzni a nap, fogolycsapat rebbent föl nagy suhogással. Közéjük a nyilat, tizenkettő esett!

A tizenkettedik szép aranyporos volt. Feltűnt Gerhardusnak, és ezt rendelte el:

- Erre a fogolytyúkra különösen ügyeljetek, amikor majd pecsenyéül forgatjátok.

S mintha égi jelet kapott volna a vitéz Gerhardus, igaza lett! Ahogy metszik ketté az aranyszárnyú foglyot, hogy belét kivegyék: mit látott a szakács! A fogoly bendőjében, bendő közepében fénylő aranyszemcsét. Nem is egyet, huszat!

- Aranyport evett ez! - ámultak el valamennyien.

Szépen körülállták, csudára csudálták. Ilyet még nem láttak, ilyet még nem lőttek.

Nézzünk szét e helyen - parancsolta Gerhardus. - Összefut két patak, az egyik északról, a másik keletről. Ahol ölelkeznek, ott lesz az új falunk. Jelölöm körmömmel.

Három keresztet írt körmének hegyével egy szép fenyőfára a saskői várúr, s ott lett Körmöcbánya. Fölötte egy hegyet ma is Töltött Tyúknak hívnak.

Legközépső dombján a királynak vára, Körmöc aranyvára, királyi főbánya.

De hát nem mindig dúskáltak aranyban a népek Körmöc vára alatt. Jöttek idők - sokszor! -, hogy nagy volt a szegénység. A bányapolgárok zsebe jól megtellett, a szegény bányásznak robotolni kellett. Gyorsan épült a vár, két falat is húztak, mert sokfelől várhatott támadást a fő bányaváros. Lázadásra zendült néha a szegénység, a robotoló bányász s az éhező család. De félni kellett itten töröktől, tatártól, nemkülönben pedig urak haragjától is. Vágbesztercéről Podmaniczky lovag, Murány felől Bebekek zúdultak Körmöcre, Buda alól meg a török kóválygott idáig, mind csak aranyakért.

Erősek voltak a kapuk, viharállók a falak, s ha titkos ellenség akadt, dolgozott a hóhér a Vörös-toronyban.

Mint mondtuk volt, nemcsak gazdagok éltek Körmöcön a vártorony alatt, hanem sok-sok éhező szegény, koplaló bányász, síró gyermek, rimánkodó asszony is.

Élt ebben az időben - a kemény várostromok éveiben - egy gazdag aggszűz a város főterén. Neki volt a legszebb háza, legtöbb jószága, legteltebb bányája. Aranyat s ezüstöt bányásztak a körmöci hegyekben akkor, s ott verték a pénzt is, a főtér egyik nagy házában a királynak.

Katalinnak hívták a vénlányt, s ezt a nevet éppen Körmöcbányán azért nem érdemelte meg, mert a város védőszentje Szent Katalin volt, áldozatos, jóságos, önzetlen lélek a szentek legendáskönyvében. A főtéri Katalin pedig híres volt zsugoriságáról, rút önzéséről. Kutyáit, lovait etette finom falatokkal.

Amikor az éhezés a legkegyetlenebb volt, eléje járultak a szegény bányászok, anyák, feleségek.

- Segíts rajtunk, Katarína, nincs mit ennünk. Te a kedves kutyáidat hússal eteted, madaraidnak búzát, rozsot szórsz. Juttass nekünk is! Még a disznaidnak is aranyvályúból adsz enni.

- Nem kaptok, semmit sem kaptok, nem érdemlitek meg! - kergette el őket kevélyen Katalin.

- Légy átkozott, válj kővé, kegyetlen Katalin! - kiáltotta a legelkeseredettebb anya.

Abban a pillanatban fekete felhő zivatarja zúdult a városra, villám csapkodott, mennydörgött, s mikor a szélvihar elmúlt, ott állott a kegyetlen Katalin a lépcsője tetején kővé meredve. A feje disznófej, keze-lába disznóláb. A kenyerek is, amiket a disznainak adott, mind megkövültek.

Aztán még egy szélroham jött, a disznófejű kő megrázta magát, eleven disznóvá változott, visítva rohant el, örökre eltűnt. De a kenyérkövek mindmáig ott maradtak.

Azóta, ha egy éhes disznó igen sivalkodott Körmöcön, azt mondták a mindentudó öregek:

- Halljátok? Katrína éhes!