Szegény kicsi ángyom-asszony,
hogy Krisztus előtt könnyet fakasszon,
jó pár mérföldet ment maga.
Hajnalban indult, s panaszkodott,
hogy nincsen lova, se szamara,
de hite azért így is ragyog
s Isten elé viszi gyalog.
A bihari táj, ha szürke volt,
világított neki a hold.
S az Úr juha, ő a bárány,
kontyát ringatva erre-arra,
a tündöklő pusztán át járván,
már jó élemedett korban,
fáradtan járt az őszi porban.
S amiatt, hogy az út oly vad
az életen át: a templomi pad
megnyugtatta…Hetenkint egyszer
azért jött el leborulni
ártatlan, tiszta, nagy szemekkel.
…Ó, ég! Adtál neki érte tetőt:
enyhébb sírt, enyhébb temetőt…
És ma is hallom a szélben itt
sokszor, küzdő énekeit –
Hallom, s a szívem úgy meríti
hozzá a képet, amint kendőjét
maga alá leteríti.
Így búcsúzott. S rá egy napra,
a puszta örökre elringatta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése