Tamási Áron: Ábel a rengetegben (részlet)

(…) Apám odaszállatván reám egy pillantást, már tovább nem marconáskodott, hanem elnevette magát. Engem azonban félrevezetni nem lehetett, mert tudtam, hogy csak azért nevet, mivel kicsinek lát. Az igaz lehet, hogy kicsi voltam, de hát időben is csak ahhoz mérve állottam, hiszen a tizenötödik esztendőt csak azelőtt kilenc nappal töltöttem volt bé. Ellenben apám az ötvenet elrúgta volt már, s mégis csak valami három ujjal lehetett magasabb, mint én.

-      No, csakugyan nőttél, amióta nem jártam haza – ismerte mégis el.

-      Mennyit?

-      Kilenc napot.

Mindjárt kitaláltam, hogy a kilenc napot azért mondja, mert éppen ennyi ideje nem láttuk egymást.

-      Édesapám sem nőtt egy nap alatt kettőt – feleltem neki.

-      Én sem, az igaz – mondta: s majd gyengén panaszló hangon hozzátette: - De azért, amikor én a te korodbeli gyermek voltam, s apám hazajött valahonnét messziről, örökké megkérdeztem tőle, hogy nem ehetnék-e vagy nem ihatnék-e valamit?

Éreztem, hogy ez most helytálló és pirító beszéd volt: s körül is néztem a házban, hogy nem lehetne-e valamit hamarjában megenni. De bizony csak a szegénység volt mindenütt s egyéb nem. Nyeltem egyet, s így szóltam:

-      Mindjárt pityókát főzünk, s eszünk.

Apám egy kicsi kerek széket vett elé, s arra kuporodott, hogy folytassa a munkát, amit én abbahagytam.

-      Hát a szárazság is olyan nagy volt? – kérdezte.

Ebből megértettem, hogy a szomjúságról is kell vala szólnom.

-      A kútban elég van jó víz – feleltem.

-      No, ha van, akkor eredj s hozzál!

Fel is vettem egy üres kártyát, de akkor jutott eszembe, hogy nekem is van sérelmem, ha neki van. Azelőtt két héttel ugyanis beleléptem volt egy szegbe, s a lábam kötés alatt még most is kornyadozott. Léptem hát kettőt, de akkor egyszerre megszisszentem, s álltomból nézni kezdtem a jobb lábamot, amelyiknek a feje rongyokba volt kövéren tekerve. Tüntetőleg még fel-fel is emeltem, mint a kutya szokta, majd visszanéztem apámra, s kedves hunyorítással jegyeztem meg:

-      Ha nekem valamikor fiam talál lenni, s annak a lába fájni is talál, s ha én az erdőn leszek, s onnét hazajövök, akkor nekem az első dolgom az lesz, hogy megkérdezem tőle, hát mit mond a lábad, Ábel?

Jól tettem, hogy szóltam, mert egy kicsi szégyen meglebbentette apámot.

-      Tán nem fáj attól fogva örökké? – kérdezte általában.

Ha nem fájna, akkor kicsi buba volna – feleltem én is a pólyára célozva, s még hozzátettem: - De mivel sohasem sír, azt kell gondolnom, hogy a fájás miatt van annyi pókarongy között.

Eszesnek találtam, amit mondtam, s elégedetten sántikáltam ki az ajtón. Átcsoszogtam az eresz földjén, majd a garádicsokra kaptam, ahol még szöktem is egyet, mivel a lábam ezt nekem megengedte. Nem tudom, miért, de olyan kedvem nőtt, hogy a szemem mind az ágak hegyén járt volna. Alig érhettem azonban az udvaron földet, egyszerre valamiben megbotlottam. Hirtelen csak azt éreztem, hogy puha és szőrös valami, de a másik pillanatban láttam, hogy egy nyúl. S nem is akármilyen, hanem nagy és kövér. Az első és hátulsó lábai össze voltak hosszú spárgával kötve, amiből könnyen kitaláltam, hogy nyakba vetve hozhatta valaki. Úgy megörvendettem a jó pecsenyés állatnak, hogy mindjárt felkaptam a földről, hogy vigyem nagy hozsannával apám elé. Alig lódultam azonban neki, egyszerre az eszemben megsercent valami. Megálltam, s gondolkozni kezdtem, hogy vajon ki hozhatta ezt a nyulat?! Ezt más nem, csak apám! S ha apám, akkor mért tette le ide, s milyen szándék vezérelte, amikor nem szólott semmit?

Hm…Először egy kicsit furcsállottam a dolgot, de aztán az a gyanú kezdett fészkelődni bennem, hogy mókázás akar lenni az egész, s vízért is csak azért küldött apám, hogy találjam meg a nyulat, s hazudjam azt, hogy az én fogásom. Emberivel kezdett azonban mókázni apám is, mert ha ő tudott valamit, én is tudtam mást. Vagyis a nyulat elrekkentettem a ház oldalánál, aztán pedig vizet merítettem a kútból, s megindultam béfelé.

-      Szépen esteledik – léptem bé a házba, mintha nem is láttam volna nyulat soha életemben. Jól vettem észre, hogy édesapám fürkészi erősen az arcomat, de nem hamarkodott kérdezni semmit. Nagy szorultságban lehetett pedig, mert egyedül csak arra gondolhatott, hogy időközben ellopta valaki a nyulat. Hagytam mégis, hadd tépelődjék, ahogy jólesik neki: még egy kannába vizet is merítettem és odavittem, hogy igyék erre a nagy gondolom bánatra. Meg is itta az egészet, s csak akkor szólott, amikor a bajuszát megtörölte:

-      Látni tudtál azért – mondta.

-      Én igen, még többet, mint máskor – feleltem.

-      Mért többet, mint máskor?

-      Én azért, mert most az eget is megnéztem.

-      Hát a földet?

-      Azt nemigen ügyeltem.

-      S mért nem?

-      Azért, mert az ember a földet úgyis látja, ha nem nézi.

Mindjárt vettem észre, hogy jól felelgettem, mert apám elhallgatott, és sóhajtott egy jó nagyot.

-      Mért sóhajta akkorát – kérdeztem -, mintha elfutó nyulat látott volna.

-      Hát én hol láttam volna nyulat? – fogta meg apám a szalmaszálat.

-      Odafenn az erdőn. Hát ott nincs ekég?

-      Ott szemnek elég van.

-      Pedig a hasnak is kéne – játszottam tovább.

-      Ha kéne, fogj! – mondta apám is hegyesen.

-      Ha erdőn volnék, fognék is.

-      Hát itthon nem tudsz?

-      Itthon bajos.

-      Hát fogj bajosan!

Úgy tettem, mintha erősen tusakodnám, aztán nagy elszántságot mutattam hirtelen.

-      A parancs: parancs! – mondtam, és kifelé indultam.

-      Hová mész? – kérdezte apám.

-      Édesapám parancsolatjára megpróbálok nyulat fogni.

-      Tán nem ment el az eszed?

-      Nekem lehet, hogy el – feleltem -, de hátha jő egy nyúl, s az visszahozza!

Még annyit láttam, hogy apámnak megnedvesedik az örömtől és a játéktól a szeme: aztán dagadó mellel, mint egy hős, kimentem. Egy ideig állingáltam az udvaron, a kapu elé az útra is kisétáltam, s nézegettem a csillagokat, hogy teljék az idő, mint ahogy nyúllesés idején szokott telni. Majd úgy tíz perc múlva szépen eléhúztam rejtekéből a nyulat, s úgy libegtem bé vele a házba, mintha oroszlánt fogtam volna.

-      Hát ez mi? – emeltem apám elé a kövér állatot.

-      Ez nyúl! – felelte nagy örömmel apám.

-      Nyúl, ugye?

-      Ez az, bizonisten.

Igen jól játszott apám is, mert nagyobb bizonyosság okáért még meg is tapogatta a tapsifülest.

-      Hol tudád fogni? – kérdezte nagy csodálkozással.

Erre a kérdésre úgy éreztem, hogy valami különös melegség lepi el az egész testemet. A képzeletem egyszerre által is törte a valóság szürke felhőit, s a nyúlfogás részletei ragyogni kezdtek előttem.

-      Én nem is tudom, hogy hol volt az eszem – mondottam -, amikor nekiindultam, hogy nyulat fogjak. De valami mintha mégis azt súgta volna: „Eredj, Ábel, mert a jó Isten ki fogja rendelni neked a nyulat!” – „Előbb rendelje ki, s aztán hiszem” – pogánykodtam még magamban, s a garádicsok aljában megálltam. Jobbra is néztem, balra is néztem, de mindent láttam, csak éppen nyulat nem. S ahogy ott állok, s javában fonnyad a reménység bennem, egyszerre az égre találok tekinteni, s hát abban a pillanatban egy csillag fészkelődni kezd az égen, s búcsúzkodik a társaitól. Kérdik a társai tőle: „Hát te hova mész?” – „Én biz oda, hogy Ábelnek nyulat mutassak” – feleli nekik a csillag, s abból a helyből le is esik a kapunk felőli útra. No de, én is megszököm erre magamot, mert ahogy a fájós lábam engedte, kilódulok a kapun, s nézni kezdem az útnak azt a részét, amelyik a mezőre szolgál. De alig nézem egy félmiatyánk erejéig, hát bukdácsol ott lefelé egy nyúl. Elibe megyek, s mondom neki, hogy megállhat, mert én vagyok Ábel. Erre ő meg is állott, mint egy bárány, én pedig felvettem s béhozám…

Láttam, hogy apámat taszigálja az ördög, hogy ne eressze nekem a dicsőséget, de az apai erejével valahogy ellenállott neki. Annyit azonban mégis megkérdezett huncut pillantással tőlem, hogy:

-      Hát ez a spárga is rajta volt?

-      Rajta hát! – mondtam. – S talán éppen azért jött, hogy oldjuk le róla.

-      Hát nem azért, hogy megegyük?

-      Azt spárga nélkül is meg lehet enni!

Apám még mindig fontoskodva nézegette, forgatta a nyulat.

-      Igazi szép kövér állat! – dicsérte, hogy kívántassa velem: s így folytatta: - De azért mégse együk meg, én azt mondom.

Annyira meglobbantam erre, hogy csúnyán elszóltam magamat, mondván:

-      Hát egyebet mi a kutyalikát tudnánk csinálni véle?

-      Szent nyúlnak tekintjük – mondta apám -, s valahová felakasztjuk, mint az ájtatos képet.

-      Szent nyúlnak?! S miért szent nyúlnak?

-      Azért, mert csodás jelek vették körül a jövetelét.

Láttam, hogy most az egyszer megszorított apám, de én is hamar feltaláltam magamat. Úgy tettem, mintha magamba szálltam volna, majd csendesen szóltam:

-      Az igaz, hogy én ezt a nyulat csodás jelek között fogtam: nagy vétek volna hát csakugyan, ha megennők.

Erre apám szorult a falnak, mert ijedten kérdezte meg:

-      Hát akkor?

-      Úgy csináljuk, hogy nem esszük meg, hanem magunkhoz vesszük.

-      Hát az nem mindegy?

-      Nem bizony – feleltem -, mert példának okáért a puliszkát megeszi az ember, de teszem fel, a szent ostyát magához veszi.

Erre megadta magát apám, nehogy még jobban győzni találjak: s másrészt tán azért is, mert szorgosan kezdett sötétedni.

-      Akkor eredj, s fend meg a kést! – adta ki a parancsot.

Én örömömben még a lábfájást is elfelejtettem, s csak megszöktem magam, s elkiáltottam kétszer is:

-      Nyulat eszünk! Nyulat eszünk!

-      Hát már nem fáj a lábad? – fogott meg apám.

-      Fáj, de most hirtelen gyógyulásnak indult – feleltem, s azzal kimentem hamar egy késsel, hogy megfenjem. A legfelső kőlépcső jobbik peremét szoktuk volt fenésre használni, oda lekuporodtam hát, és fenéshez láttam. Éppen javában dolgoztam, amikor édesanyám egy fél zsák pityókával a hátán megérkezett.

-      Hát te mit csinálsz ott? – kérdezte.

-      Én muzsikálok a nyúlnak.

-      Miféle nyúlnak?

-      Fogék egyet előbb.

-      Hol van?

-      Odabent a házban, apám most tanítja futni.

Anyám mindjárt letette örömében a hátáról a zsákot.

-      Hát apád itthon van?

-      Még a nap fenn volt, s ő már itthon volt.

Erre béindult a házba, de apám is jött már kifelé, s éppen az ajtó között találkoztak össze.

-      Hát kend hazajöve? – kérdezte anyám.

-      Én haza: s hát te pityókaásni voltál?

-      Én oda, mert nem gondoltam, hogy kend hír nélkül hazajő.

-      Eleget mondtam az egyik somjai barátnak – mókázott apám -, hogy jöjjön előre a hírrel, de azt felelte, hogy egy hét óta már nem jár asszonyokhoz.

A fülemet hegyeztem, hátha a nyúlról s rólam is ejtenek valami szót: de elhallgattak, s apám már ki is lépett az ereszből mellém.

-      Megfenéd-e? – kérdezte.

-      Jól vág – feleltem.

-      No, ha jól vág, akkor gyere!

Az udvar közepén egy cseberre deszkát tettünk keresztül, s arra apám ráfektette hanyatág a nyulat. Aztán figyelmeztetett, hogy jól nézzem meg a nyúzás mesterségét, mert mostantól fogva nagy hasznát fogom venni. Akkor még nem is gyanítottam, hogy ezt miért mondja nekem, hanem csak azt figyeltem, hogy milyen mester a nyúzásban. Az első cselekedete az volt, hogy egy-egy nyisszentéssel levágta bokában a nyúl két hátulsó lábát. S rögtön ide is adta nekem mind a kettőt.

-      Hát én evvel mit csináljak? – kérdeztem.

-      Jó lesz neked a beretválkozáshoz, pamacsnak – mondta.

-      Az jó, csak legyek előbb szakállas.

-      Hát te már szakállas vagy!

Az első pillanatban azt hittem, hogy apámnak megkottyant a fejében valami, de aztán kitaláltam, hogy a nevünket figurázza, mivel minket Szakállasnak hívtak családilag.

-      No-no – mondtam -, ilyenformán csakugyan Szakálas vagyok, de ezt a szakállamot csak a halál tudná leberetválni.

-      Azzal a halállal ne siess, hadd pamacsoljon bé előbb az élet – felelte apám, miközben nyúzni kezdte a nyúl lábait.

Egy ideig nem szóltunk, mintha a halál említésére elrepült volna mind a kettőnk kedve. Csak az érzés vert hullámot bennünk, s életünk mélyéről morajlások jöttek. S ahogy így álltunk hangtalanul, s néztem apámot a hamvasodó estéli fényben, olyan volt ő, mint egy idő előtt megvénült gyermek, ki a természet titkait boncolja előttem.

-      Hordj fát, s tégy tüzet az eperfa alá! – utasított jó idő múlva.

Én fát hordtam nyomban, s tüzet tettem az eperfa alá, mely a munkálkodás helyétől három lépésre lehetett csupán. De jól is volt ez így, mert a tűzvilágnál tisztán látott apám, amikor darabolni kellett fel a nyulat. Mire szép piros halommá gyűlt a parázs, én egy régi drótostálból megfelelő rostélyt is szerkesztettem össze, úgyhogy a sütéshez hozzá is láthattunk mindjárt.

-      No, olyanok vagyunk mi is, mint a pogány törökök voltak – szólalt meg ismét apám.

-      Hát azok milyenek voltak?

-      Azok olyanok, hogy a követet megsütötték.

Ez egy kicsit furcsa volt, hogy éppen a törökökhöz ment átal apám, de azért nem gyanítottam semmit.

-      Hát ez a nyúl mért lett volna követ? – tudakozódtam

-      Ez azért, hogy hívjon téged az erdőre.

-      Hát oda mért?

-      Oda lakni.

-      Még oda is elmehetek – mondtam.

-      Te el – ravaszkodott apám -, ha nem félnél ott egyedül lenni.

Semmire sem voltam olyan rátartós, mint a bátorságomra: s most is felugrott bennem a hős.

-      Sok mindent üsmerek – mondám kereken -, de a félést nem. Akármekkora erdőn is keresztülmennék, s még laknám is benne bátran, tiszta egyedül!

Éppen ezt várta apám, mert abban a percben leborított, mint a madarat:

-      Emmá beszéd! Holnap kimegyünk, s lakjál benne.

-      Hova megyünk ki?

-      Mi a Hargitára s oda is egy kicsi házba. A tegnap valami szeredai bankurak vadászni jöttek a közbirtokossági erdőbe, s elszereztelek nekik erdőpásztornak, a bank erdejébe, amelyik a Hargitán van. Fizetést is kapnál, ha csakugyan nem félnél ott egyedül megmaradni.

Hát erre nem is tudtam hamarjában szólani semmit, csak béhúztam a nyakamat, s úgy pisloghattam, mint a béka. S bántam is már abban a percben, hogy az előbbi szavaimmal olyan nagy hősnek mutattam magam, de most már nem lehetett meghátrálni.

-      Az ember nem fél, hacsak lehet – mondtam megereszkedve.

-      Ott nem lesz rossz dolgod – biztatott apám -, mert úgy fogsz élni, mint egy királyfiú.

-      Én úgy, ha lesz rá mód.

A beszéd itt félbemaradt, mert édesanyám jött felénk égő lámpával, amit felakasztott a tűz melletti eperfára. S ahogy felakasztotta, mindjárt kenyeret vett elé, abból kanyarított nekünk egy-egy jó darabot, arra rávettük az illatozó nyúlpecsenyét, s bicskával falatozni kezdtünk. Úgy esett nekünk, mint szopós gyermeknek a tej. Rá kútvizet ittunk, ki voltunk békülve magunkkal.

Nemsokára le is feküdtünk, hogy frissek lehessünk a holnapi nagy napra.

Hamar elaludtam, de farkasokkal és medvékkel küzdöttem végig az éjszakát. Majd egyszer úgy éreztem, mintha mozgatna valaki, s szólogatna hozzám. Kinyitottam a szememet, s hát a nap már jól fenn van, s az ablakon úgy ömlik bé belőle a fény, mint az árvíz: s hát apám is mellettem vidámkodik.

-      No-né, már felkeltek édesapámék? – kérdeztem.

-      Mi fel, de ha nem ügyelsz, te is felébredsz mindjárt.

-      Milyenkor van?

-      Délfelé leszünk, édesanyád már megsütötte a kenyeret.

Erre felkondorodtam én is az ágyban, s nagyon serényen léphettem le onnét, mert édesapám így szólt:

-      Nehogy elfuss, s ismét nyulat fogj!

Amíg azon gondolkoztam, hogy mit felelhetnék erre, addig apám kiment a házból. Hamar felöltöztem, s megittam egy csupor kecsketejet. Aztán gondoltam, hogy kilátok én is az udvar felé, hogy lám, mi készül. Ahogy az ereszbe kiléptem, mindjárt megláttam ott a szebbik átalvetőnket: meg volt púposra rakva, és oda volt támasztva a kemence mellett a falnak. Odamentem s megnéztem. Mindenféle edények voltak benne és házi felszerelés. Tudtam, hogy az én számomra gyűjtötték össze, hadd legyen fenn a Hargitán mindenem, ami kell. S ahogy néztem ezt a gondosságot, egyszerre bélepett az erdei nagy árvaság gondolata, s a lábaim úgy elgyengültek, hogy le kellett ülnöm az átalvető mellé a földre. Itt elgondoltam az életemet, s ezt a nagy fordulatot is benne, s hát egyszer csak könnyeim potyogni kezdtek…