Tompa Mihály: A fényszirom

Bájos, mesés virág élt egykoron,
A hervadást nem látó fényszirom:
Ha mézéből kis méh vagy lepke szítt,
Megnyulni látta élte perceit.

Ha szirmait kitárta éjszaka:
Kék szinben látszó fénnyel csilloga,
Amelynek messzelátó udvarát:
Sok szárnyas vendég szállongotta át.

Most nem virúl...: mert elátkozva rég,
Estét tudják a virágregék,
Melyeket, ha jő csendes tiszta éj:
Egymásnak a virág el-elbeszél.

Kerek tó állt ott s tágas pusztaság,
Hol lakozott a bűbájos virág:
Szomszédos levén a tájon vele:
A parlagrózsa, az ő kedvese.

De a rózsának sok bus napja van!
Mert a fényszirom jő-megy untalan.
S ha utja célját, végét kérdezi:
Hideg kitérő választ ad neki.

Egyszer, hogy várja, búsul és remél:
Hozzá megy a beszédes éji szél,
És mondja: őt, szegény, ne várd haza...
Az álnok virág téged megcsala!

Délnek, virágos úri kert vagyon,
S benne legszebb a fehér liliom:
Fényszirom őtet eljegyezni ment,
S ma éjfélkor már menyegző leend.

Vezess odáig, jó, szél engemet,
Szól a virág és könnye megered:
S a két vándor megy, sebesen halad,
Nagy messze éri már a virradat.

Ha a virág fáradtságtól piheg:
Hüs szellő-társa legyezgeti meg:
És vad kétséggel küzdve kebele:
Nyájas dolgokról beszélget vele.

Süt a nap s mindig magasabbra hág...
Déltájban már elérik délibáb
Tündérországát, melyen a vizek
Fehérhullámi általrengenek.

A puszták tündérhölgye ott lakik,
Légvára, mely épüle a napig:
Üveg ladikként hintáz a habon,
Melyet egy intés más más tájra von.

A fényes nap, kit délibáb szeret,
Ha vet reá borús tekintetet:
Tündér-várát lerontja hirtelen,
És bánatában láthatatlan leszen.

Vadrózsa látta a tengert s habot,
Mely tornyot, erdőt ketté szaggatott,
És gyakran hátranéz félelmesen:
Mert ott is látszik már a bús elem.

Szellő! kérd e táj tündérasszonyát,
Hogy habzó tengerén bocsásson át:
Mondd, hogy sietek, mondd, hogy arra von
Boldogtalan szerelmi fájdalom.

Ment a szellő, - s egy hosszu felleget
Hajtván a légben, visszaérkezett:
A felleg' árnya hid lőn a habon,
S jó parlagrózsa átmegy szárazon.

Est-hajnalon s az éjnek csendiben
Megy a két vándor és nem is pihen:
Végre elér a kerthez, hol az éj
Csendében már áll a nászünnepély.

Vendégekül meghiva voltanak:
A táj virágai, - s a csergő patak,
Hanem ez is csak futtában tére be,
Sietős utja lévén messzire.

Az ifju költő: holdsugár, kinek
Ábrándos arcán függ a lánysereg:
A jó táncos szellő el nem maradt,
S jól megforgatta a virágokat.

S ki gazdag zöld ruhába öltözött:
A gyöngyvirág, a vendégek között,
Frissitőül hüs bérci harmatot,
Fehér kristály-csészékben hordozott.

A kert viritó hangafáinál,
Fülemiléknek kara hangicsál:
A nyárfa kedvét vig tapsban leli...
Minden olyan fényes, ünnepi!

És vigad, vigad a szép nászsereg,
Felette illat-zászlók lengenek:
De a menyasszony szép nővére még,
A kék-liliom, meg nem érkezék.

Az oltár, egy nagy bokor rozmarin,
Szentelt gyertyaként függnek ágain
Világitó szent-jános bogarak:
A boldog eskü van még hátra csak.

A fényszirom már ott áll és vele
Karcsu arája, bájos kedvese:
Lelkében édes, habzó gondolat
Testén elömlő hószin patyolat.

...A fák közé fut el most fényszirom,
S nyájas kedéllyel visszatér nyomon:
Felindulás ül szép arculatán,
A nagy perc megrázó hatalma tán...?

S az ünnepélyes, a nagy perc, jelen:
Egymáshoz hajlanak szemérmesen
A jegyesek, - de a liljom felsikolt!
Hó köntösén vér...s vértől annyi folt...!

Zavar s rémület...ah ki fejti meg...?
A bus szellő, ki most előlebeg,
Elmondja: eddig mint kisérte el
Kis parlagrózsát gyötrelmivel.

S hogy állanának a fák rejtekén:
Oda rohant a gyilkos vőlegény,
Megölte a leányt kegyetlenül...
Ugy lőn befestve drága véritül.

És a násznép a rózsához szalad...
Vérében lelik a zöld fák alatt!
Szánják, siratják: oh jó kikelet!
Ne hagyd meghalni szép szülöttedet!

S a jó virágnép felsiratta őt,
Hü parlagrózsa új életre költ:
De vére elfolyt, pirja elveszett, -
A a kertben kecses fehér rózsa lett.

Leghűbb barátnők rózsa s liliom...
Kedves bú ül a halvány arcokon:
Fájdalmok egy, - egy sorsnak lett vala
Mindkét virág özvegy menyasszonya!