Marika az egyik tél végi reggelen
egyedül ment az iskolába. Nagymamája nem kísérte el, mert fájt a lába.
Amint lépdelt a frissen esett hóban,
az egyik hólepte bokor alatt picinyke zöldet pillantott meg, s a zöld egy fehér
virágot ölelt. Milyen csodálatos volt ez a kis virág, a hosszú tél után!
Marika leguggolt hozzá és akkor a
hóvirág megszólalt:
- Köszöntelek, Marika! Azért vagyok
itt, hogy örömet szerezzek neked. És a nagymamádnak is. De hol van ma a
nagymamád...?
Marika előbb csodálkozott, hogy a
hóvirág beszélni tud, de aztán egy percet sem vesztegetve futott haza.
- Nagymama! - kiáltott már
messziről. - Hóvirágot találtam! És keresett téged!
- Valóban? - csapta össze a kezét
nagymama. - Vagy csak tréfálsz velem?
- Nem, nem tréfálok, igazat
mondok...
- No, akkor veled megyek és megnézem
a te kis virágodat. Vezess oda, csillagom!
És, bár sajgott a lába, magára
terítette a nagykendőjét és elindultak, kéz a kézben. Ám mire odaértek a
bokorhoz, a hóvirágot nem találták. Marika elszontyolodott. Hiszen nagymama a
fájós lábával is eljött, a virág pedig eltűnt.
Nagymama megsimogatta a kislány
fejét.
- Ne sírj, Marika! Valaki biztosan
letépte. De én láttam azt a hóvirágot...a te szemeddel!
Marika abbahagyta a pityergést.
- Te látsz az én szememmel? -
kérdezte szipogva.
- Hát persze! A te örömöd megmutatta
nekem, hogy nagyon szép és nagyon kedves volt az a kis hóvirág!
/Forrás: A Tél meséi/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése