Hol a keleti ég nagy hegyekre hajlik,
Ott van az én falum, csendes völgy ölében.
Nagy világ lármája oda el nem hallik,
Élnek a lakói csendesen, békében.
Járjak tengeren túl, hallom a harangját,
Világ végéről is szinte látva látom,
Amint elindítja lágy, ezüstös hangját
S hívogat, csalogat: jer haza, barátom!
Oh, de rég láttalak, fehér falú házak!
Oh, de rég láttalak, kis falum határa!
Messze, messze tőled minden perc egy század,
Könnybe borul szemem neved hallatára.
A ház, hol születtem, összeomlott régen,
Édes jó szüleim sírban porladoznak,
Mégis te vagy legszebb a földkerekségen,
Gondjaim egyedül benned oszladoznak.
Földedből ne volna enyém talpalatnyi,
Szívem még akkor is hozzád vágyakoznék.
Jó szónál egyebet ha nem tudnál adni,
E szív tebelőled el nem kívánkoznék.
Nem vágyakodom én világ pompájára,
Kedvesebb itt nékem egy szál réti virág:
S a göröngy, mely hullott szüleim sírjára,
Drágább a szívemnek, mint az egész világ.
Oh, szép kicsi falum, csak már láthatnálak,
Hallanám közelről harangod csengését!
Oh, te föld, te szent föld, bár csókolhatnálak,
Hallanám, hallgatnám kebled pihegését!
Nincs itt maradásom nagy város zajában,
Megyek már! Megyek a nagy csendességbe!
Nem szenved már szívem az ő nagy bajában,
Mintha csak indulna örök üdvösségbe!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése