Oly frissen nyújtózik a rét!
Nem rá, belőle süt a nap.
Az ég hunyó tüzében már
fürge bogarak ránganak.
De lent, a vágott sarju szárán,
eleven fényt növesztve, sárgán
érleli új szinét a fű.
Hullámzik, botolog a szél
bokrok, bozontos lombu fák
között. Becézve görgeti
a száradt széna nyers szagát.
Az út felett is átvetődik
a szagos rét, hiába őrzik
korlátok fehér kapcsai.
S az árkok közt, a szél ölén
lám csak remegve él a táj.
Mozog a rét, mozgatja bent
a két paraszt, amint kaszál,
a boglyáknál a gyűjtő lányok,
s állát a töltés oldalához
döccintgető szelíd tehén.
Mozog a rét, csak messze fent
a hegyek állnak mereven.
De erre néznek, elhiszik,
ha nem is mondják sohasem,
hogy így a legszebb még a táj is,
a megkivánt, hűvös magány is,
ha él, ha emberi marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése