Gárdonyi Géza: Állat az emberben

A baka kihegyezett bajuszú, rendes fiatalember. A csirke pedig igazi, eleven csirke. Mert vannak fából faragott csirkék is, amint azt a szegedi színészek mindenkor készséggel bebizonyítják.

A baka különben nem sokat törődik a csirkével, és a csirke sem érdeklődik a baka iránt. A baka ugyanis alszik. Három egymás mellett álló széken alszik pedig a konyhában. A köpenyege a párnája. Hanyatt fekve álmodik. A panganét lelóg az oldaláról, és a szíjon függve a széklábához simul.

A csirke azonban nem alszik. A tűzhely egyik lába körül sétál ide-oda, ameddig a háromaraszos madzag sétálni engedi, és a reggeli világosságnál bánatosan csipogva keresgéli a morzsákat.

De íme, a baka megmozdul. A bal láb egyet nyújtózik, mire a szék lármásan továbbmegy. A baka a zajra fölnyitja a szemeit. A falón lógó palacsintasütőre pislog. Azután fölül. A karjait ropogósan nyújtóztatva ásít, és a tekintetét a konyhában körülhordva, ígyen szólal meg:

- Nini: reggel van. Hol vagyok?

Meg is felel rá magának:

- Igaz: a Borcsánál.

És amikor a kérdést kimondta, akkor a homlokára tette a mutatóujját: mikor pedig felelt rá, v betűt csinált a két ujjával a levegőben.

- De hol a Borcsa? - kérdezte egy újabb v betű föllendítésével.

És a fejével bólintva felelte:

- Igaz: elment még tegnap este.

Miután a helyzet ilyenténképpen tisztázódott, a baka lábujjhegyen az ajtóhoz sietett. Megfogta óvatosan a kilincset, és nyomta az ajtót kifelé. Az ajtó ne engedett.

- Úgy látszik - mondja a baka -, nem is jött vissza.

A csirke e szavakra megrázta a szárnyait, és bánatosan pittyegett.

A baka csípőre vágja a kezét, és a csirkéhez fordulva, bosszús gúnnyal mondja:

- Pity-pity-pity! Mit csipegsz? Én se tudok többet, mint te. Borcsának az ura hazajött a Svábhegyről. Borcsa rám zárta hamar az ajtót. Aztán elmentek. Úgy látszik, elment Borcsa is. Csipoghatsz.

A csirke csipog. A baka fölveszi a virzsíniavéget az ablak párkányáról, és rágyújt:

- Kár volt engem becsukni - fakadt ki, füstöt fújva a levegőbe.

És aujnyákot mondogatott. Aztán lenézett az ablakon, és a fejét csóválta.

- Harmadik emelet. Innen a tordai kéményseprő se merne leugrani. Micsoda oktalan építőmester csinálhatta ezt a házat, hogy a lépcső nem erre vezet! Valahogy pedig ki kell innen menni - mondja, az ajtót megrántva.

Nem lehet. Ha kitöröm az ajtót, azt hiszik, betörő vagyok, pedig csak kitörő vagyok. Ez a szójáték meglepte. Azután zrínyi Miklósra gondolt, hogy az hogyan tudott volna kirohanni a harmadik emeletről.

- Sehogyan - szólt a fejét rázva.

Azután látva azt, hogy maga van, oda állott a falon lógó kis tükör elé, és szalutált.

- Jelentem alássan, káplár úr, megjöttem.

- Látom. Most kellett megjönni?

- Beleestem kérem a kútba, mert az apámmal találkoztam, aztán megrúgott a csikó, és eltévedtem a nagy sötétségben.

- Rapportra, Szűcs Imre.

Szűcs Imre eloltja a virzsíniát, és visszateszi az ablak párkányára.

- Ehetném - mondja elkomolyodva. - Lássuk csak, nincs-e itt valami?

Kinyitja a szekrény ajtaját, és végigkotorássza a polcokat.

- Tányér, tál, paprika, kés, villa, abrosz, teaszűrő, sótartó. Ejnye, de rendetlen konyha. Csak legalább egy tojás volna itt: jó lenne palacsintának.

- Nem tojhatnál egyet, pajtás? - mondja barátságosan a csirkének - , szívességből! Vagy hol egy garas, ha ingyen nem adod?

Kivágja a garast, ahogy ott guggol, a földre. A csirke rá sem hederít.

- No, ez szomorú világ! - mondja fölállva, és a fejét körülvakarva Szűcs Imre. - Nincs szomorúbb világ az üres konyhánál. Annak a Borcsának is lehetett volna annyi esze, hogy inkább a spájzba csukott volna.

De íme, a Szűcs Imre arcát egy gondolat teszi merevvé. Szemei ahogy a csirkére szegeződnek, hasonlítanak a baziliszkuszkígyó szemeihez.

- Ne félj! - mondja az előle elrebbenő csirkének.

Megkapja és körültapogatja.

- Micsoda combok! Micsoda mell!

Fél kézzel kinyújtva emelgeti.

- Van ez egy kiló.

- Hej, csirke - mondja félrecsapva fején a sapkát -, ha sülve volnál!

A csirke semmi hasonló vágyat nem mutatott. Ahogy ott feküdt a baka tenyerében, hozzákapott az egyik rézgombhoz.

- Ez a világ amilyen nagy - szavalta a baka -, te kis csirke oly kicsiny vagy: de ha téged bírhatnálak, tíz libáért nem adnálak.

A csirke leugrott a kezéről a hideg tűzhely tetejére, és ott leült. A baka is leült. Fél kezére könyökölve merengett a csirkén.

- Szép állat a csirke - mondotta búsan -, az is bizonyos, hogy az étvágyam ma szokatlanul erős. Különös, hogy éppen csirkét kívánok.

Ej, aludjunk egyet!

Végigfeküdt újra a három széken, és lehunyta a szemét. Jobbra fordult. Balra fordult. Akkor fölnyitotta a szemét, és a csirkére nézett. Megint jobbra fordult, hogy ne is lássa.

A templomokban a delet harangozták. Az alant levő emeletről fölhangzott a mozsárzengés.

- Vajon mit főznek? - kérdezte Szűcs Imre. - Bizonyosan kirántott csirkéhez törnek sót.

Egyszer csak széttolta a három széket, és az ablakra nézett.

- No - mondotta -, mi lenne, ha azt mondanám, hogy kirepült a csirke az ablakon? - Ez a gondolat tetszett a bakának.

Fölkelt, és előhúzott egy kést a szekrényből. A csirke ijedten röpdösött.

- Ne félj - mondja a baka -, ne félj. - Letette a kést, és meglapította a csirkét. A csirke ijedten nyújtogatta a fejét.

- Hogy drukkol a jámbor - mondja a baka - , úgy dobog a szíve, mint a leányé. Nono, kis csibe.

Az arcához teszi, vigasztalván.

- Ejnye - mondja a csibét figyelemmel nézve - , meglehet, érti, mit akarok. Szegény kis gyönge pára. Olyan szeme van, mint az embernek. Félti a nyakát. Hát én nem félteném a nyakamat a háborúban? Mégis kemény szív kell hozzá, hogy megölje az ember. Ezt is csak az isten teremtette. Ez is örül a napnak, tavasznak, az életnek. Ennek is van anyja, mint nekem. Meglehet, hogy szépnek, jónak, ügyesnek tartotta. Milyen aggodalommal védte a kutya ellen, héja ellen. Lehet, hogy most is az anyja szárnyaira gondol. Mi vagyok én neki? Egy rengeteg, nagy, kék óriás. Akkora, mint hozzám képest a torony. Ha engem egy toronyember a tenyerébe kapna, és a másik kezében egy kést mérne a nyakamhoz! Eredj, kis csirke. Élj, szegény.

Elbocsátotta a csirkét, és a kezét csípőre téve, elégedetten mondogatta:

- Megkegyelmeztem. Szép érzés a kegyelem. Olyan, mintha király volnék.

A gyomrára tette a kezét, és így szólt:

- Király a manó! Egy tigris ordít bennem. Mégis muszáj ezt a csirkét...Nem, nem bántom! A kegyelmet nem lehet visszavonni! De csak tojna legalább. Tojjál hát, azt a fűzfán fütyülő, jegenyén fütyülő, hetvenhét sarkantyús zenebonáját az öregapádnak, mert mindjárt levágom a nyakadat.

És a késsel dühösen fenyegetőzött. Azután lecsapta a kést, és megvetéssel szólott:

- Hogy lehet valaki ennyire buta!

Megnézte még egyszer a szekrényt, hogy nem kerülte-e el valami a figyelmét. Semmi, semmi. A sóba belekóstolt, és a fejét ingatva mondá:

- Mégis meg kellene ezt a sót csirkézni.

Leült búsan a székre. A térdét felhúzta a gyomrához, és ábrándozott.

- A kaszárnyában ma bablevest főztek! Haj! de jó a bableves...ha van!

Aztán csaknem sírva tette hozzá:

- És nekem itt éhen kell pusztulnom.

- Nyomorult! - kiáltotta, felkapva a kést. - Egyikünknek meg kell halnia!

Mondanom sem kell, hogy egy óra múlva a konyha tele volt csirketollal, s a baka a három széken heverészve, elégedett arccal szívta a virzsíniáját.