Keleti szláv rege: A Göncöl csillagai

Súlyos aszály pusztított a Földön, olyan nagy volt a szárazság, hogy nemcsak a folyómedreken lehetett száraz lábbal átkelni, de a tavakban, sőt még a kutakban is elapadt a víz. Növényre, állatra, emberre pusztulás várt.

Élt azon a vidéken, ahol a leggyötrőbb volt a szárazság, egy özvegyasszony. Vele egyszem lánya. Víz híján az asszony egyre fonnyadt, mind aszottabb lett, mígnem ágynak esett.

A lány, hogy megmentse anyja életét, fogta az agyagkorsót, s elindult vizet keresni. Hol, merre járt, ma már nem tudja senki, de addig koptatta a lábát, amíg egy forrásra nem lelt. Megmerítette benne a korsóját, s hazaindult.

Az úton szembetalálkozott egy emberrel, akinek a szomjúságtól már alig volt jártányi ereje. Megesett rajta a lány szíve, s megkínálta a korsajából. Az ember kortyolt néhányat az életet adó vízből, s új erőre kapott tőle. Köszönte nagyon, hogy a lány megmentette a haláltól, aztán folytatta útját.

A lány is továbbindult, de hamarosan újabb szomjhalállal küszködő emberrel találkozott, majd egy harmadikkal, negyedikkel.

Mindnek odanyújtotta a korsaját. Hét embert mentett meg a pusztulástól így, miközben a korsóban egyre fogyott a víz.

Vitte volna a maradékot beteg anyjának, sietett, ahogy tudott, de ő is földi ember volt, elfáradt. Leült egy kőre, hogy megpihenjen, a korsót maga mellé állította a földre.

El is bóbiskolhatott kicsit, mert nem vette észre, hogy egy kutya ólálkodik a közelében. A szerencsétlen állat is szomjas lehetett nagyon, mert amikor megpillantotta a kő mellé állított edényt, odakúszott hozzá, s megpróbált inni belőle. Addig-addig forgolódott, kínlódott, amíg a korsó felborult, s kifolyt belőle a maradék víz is.

Felriadván, a lány a korsó után kapott, s mit látott? Az edény száján egymás után hét nagyobb csillag repült ki, s szállt egyenesen az égbe, utánuk pedig egy nyolcadik kisebb.

A hét nagyobb csillagból lettek a Göncöl csillagai. Azért ragyognak olyan fényesen, mert a hét megmentett ember lelke lobog bennük. Abban a kisebbikben, a nyolcadikban pedig, amelyet a Göncöl rúdja előtt látunk, annak a kutyának a lelke pislákol, amelyik felborította a korsót.

A Göncöl azóta is a lány áldott jó szívére emlékezteti az embereket.

De hogy a beteg özvegy se maradjon víz nélkül, a Jóisten kiadós esőt bocsátott a Földre.

/Ford.: Petrovácz István/