Majd alszunk lent a holtak közt, födetlen,
az árnyak földjén, magad és magam.
Örökös álomban, örök fövenyben,
a démonok vad városaiban.
A magány szemünket szorosan zárja,
vaz-falainkon semmi hang se jár át,
de hallatszik a halak surranása,
s halljuk, a szélben moccan a korállág.
A csónaknál zúg a víz a magány,
sötét az út, révész az esti szél lesz.
Mélyvízi pusztaság. Az Óceán
hegyet dagaszt, felnő az ég szinéhez.
Szakadékban csellengő kormorán,
alatta himbál, hömpölyög a tajték.
A vízben, látja, roncs áll roncs után,
a habtölcsérben mennyi váz maradt még:
málló árbocrudon matrózok ülnek,
fehéres vázak lassú ár alatt,
mint egy aréna közönsége, fülledt
és végtelen teknőben ringanak.
A csónakot a sodró víz veri,
inogva dől, de állja, míg lehet.
Rohan, s egy forró mélység elnyeli,
s köréje forgat gyors tölcséreket.
Mint pók, a víz betelt. Fehér körök
csillámlanak, a szemhatár remeg,
akár sas röpte, mely a víz fölött
magasan és magányosan lebeg.
/Ford.: Tóth Judit/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése