A tűz a Teremtő ajándéka, ő rendelte
az ember szolgálatára. A fában rejtette el, s maga tanította meg az embereket,
hogyan csalják elő onnan két száraz ág összedörzsölésével. Áldották is érte a nevét!
A Sátánt sértette, hogy az emberek
szeretik Istent, őt viszont mindenki utálja. Szemére is vetette a Teremtőnek:
- Az emberek nem azért
engedelmeskednek parancsodnak, mert imádnak, hanem mert tiéd minden hatalom a
Földön. Engednéd át csak a felét egy hétre nekem, azonnal elfelednének!
- Legyen úgy, ahogy akarod! - felelt
meg neki az Úristen. - Mától minden hatalmam rád ruházom, sáfárkodj vele a
saját belátásod szerint!
Több se kellett a Sátánnak, ami
rosszat, gonoszságot ki lehet agyalni, azt mind az emberekre zúdította. Ám azok
a rájuk szakadó nyomorúságában sem feledkeztek meg a Jóistenről, s bízva benne,
még nagyobb buzgalommal keresték a kedvét, hozzá folyamodva segítségért.
- Istenünk, segíts meg! -
fohászkodtak.
A Sátán belátta, hogy gonoszsággal
aligha édesgetheti a maga oldalára az emberiséget, az még jobban vonzódik
Istenéhez, mint korábban. Ezért alattomos bosszúra szánta el magát.
"Megálljatok! - fenyegette meg az embereket. - Elveszem tőletek a tüzet! Térden
csúszva járultok majd elém, ha vissza akarjátok kapni!"
Mindent összegyűjtött a Földön, ami
gyulékony, az utolsó törékeny ágig, hatalmas máglyát rakott belőle, s vigyázta
nagyon, nehogy valaki csak egy szikrát is visszalopjon a tűzből.
Most voltak csak bajban az emberek!
A kezüket tördelték, s hangosan könyörögtek a Teremtőhöz.
Az Úrnak, hallván panaszaikat,
lelkiismeret-furdalása támadt. Bánta már, hogy olyan könnyeden engedett a
Sátánnak, ezért magához kérette szolgáját, Pétert, s faggatni kezdte:
- Péter, galambocskám! Mondd, vissza
tudnád lopni a tüzet az Ördögtől?
- Szívesen megtenném, Uram, de nem
értek hozzá! - vallotta meg Péter. - Ha megmondod, hogyan csináljam...
A Jóisten a fejét csóválta.
- Péter! Péter! Megöregedtél,
megkopaszodtál, és még mindig nem tettél szert annyi ravaszságra, hogy becsapd
az Ördögöt? Tudod mit? Menj el a kovácshoz, csináltass magadnak egy vaspálcát,
dugd a gonosz máglyájába, izzítsd vörösre az Ördög tüzében, aztán pedig járj
körbe a világban, s amihez azzal a pálcával hozzáérsz, abban azonnal tűz
lakozik majd. Menj, galambom, ne késlekedj, az emberek megfagynak a tűz nélkül.
- Még soha életemben nem csaptam be
senkit, de ha meg kell tennem, megteszem! - fogadott szót Péter.
Azzal elment a kovácshoz, csináltatott
egy vaspálcát, s elrejtvén a háta mögött, felkereste a Sátánt. Üdvözölte,
beszédbe elegyedett vele, közben pedig a pálcával bele-belepiszkált a tűzbe,
mintha csak a Gonosznak akarna segíteni összekotorni a parazsat. Később,
belemelegedvén a beszélgetésbe, a tűzben hagyta a pálca végét, hogy felizzon.
Amikor úgy találta, a vas kellően
felforrósodott, kirántotta a tűzből, és elköszönt.
- Ég veled, bátyó! Mennem kell!
Az ég felemlegetésére az Ördög
gyanút fogott. Csavaros észjárású lévén, hamar rájött a turpisságra.
- Eridj hát! - mondta Péternek. -
Hanem azt a pálcát hagyd itt!
Péter hirtelenében nem tudta mit
csináljon. Még szerencse, hogy az Úr az égből mindent látott, így azt is
észrevette, hogy a máglya közelében egy jókora kő hever. És mert vissza akarta
adni a tüzet az embereknek, lekiáltott szolgájának:
- Csapj a pálcával a kőre, Péter!
Péter habozás nélkül a kőre csapott
a vaspálcával, mire a tűz átköltözött a kőbe, s benne is maradt.
Hiába ragadta el a pálcát Pétertől a
Sátán, s égetett el a máglyán minden éghetőt, hiába szórta utána a mocsárba a
hamut, a kő máig őrzi a tüzet. Csak rá kell csapni vaspálcával, és máris
szikrázik!
-
Amilyen hasznos az embereknek a tűz,
olyan ártalmas lehet, ha ellene fordul.
Élt a Földön két gazda. Szomszédok
voltak, s udvarukban soha ki nem aludt a tűz. Csakhogy amíg az egyik száraz,
ropogós fenyőgallyal táplálta a sajátját, a másik göcsörtös, nedves ágakkal.
- Nekem jó dolgom van! - dicsekedett
a rendes gazda udvarán a tűzrakás. - Szép tiszta lánggal égek, friss
gyantaillat leng körül.
- Annál rosszabb nekem! - panaszolta
a rendetlen gazda tűzrakása. - Alig pislákolok, füstöm rossz szagú, köhögtető.
S ha a gazdámnak nincs rám szüksége, mocskos lével önt nyakon. Ezért egyszer
még bosszút állok rajta, éjszaka végigsétálok a portáján!
- Hever az udvarod gazdáján egy
kerék, az én gazdámé! - szólt át a kerítésen a rendes ember udvaráról a tűz. -
Azt a kereket kíméld meg, kérlek!
Éjszaka viharos szél támadt, s a
rendetlen gazda portáján minden leégett: a ház, a szín, az ólak. Csak a
szomszéd kereke maradt épen, az a nagy szélben kigurult az udvarról.
*
a Tűz és Víz tudvalevően halálos
ellenségek, ha tehetnék, elpusztítanák egymást. Állandóan vitatkoznak, melyikük
az erősebb.
- Én vagyok! - bizonygatta a Tűznek
százszor is a Víz. - Egyedül én tudom megfékezni a lángjaidat, ha túl magasra
csapnak, vagy belekapnak a száraz avarba. Nélkülem az ember szomjan halna!
- Nélkülem pedig éhen pusztulna! -
erősködött a Tűz. - Ha nem volnék, az ember nem tudná előcsalogatni a kőből a
fémet. Én lágyítom meg a vasat. Csak ágálj ellenem, akkora forróságot bocsátok
rád, hogy menten elpárologsz!
És mert képtelenek voltak meggyőzni
egymást, az emberhez fordultak, legyen ő a döntőbírájuk.
- Ha valaki messze merészkedik a
partjaimtól, örvényeim lerántják a mélybe, s én ott megfojtom! - hencegett
fennhéjázva bírója előtt a Víz.
- A folyóba fúlt ember testét még
kihúzhatják, s illendően eltemethetik, de akivel én végzek, annak legfeljebb a
hamuját kaparhatják össze. Ha ugyan addig szét nem fújja a szél! - szájalt
pökhendien a Tűz.
Az ember azóta sem tudta eldönteni,
melyik a nagyobb ellensége, a tűz-e avagy a víz. Egyformán féli mind a kettőt.
*
A világ teremtésekor még nem voltak
folyók, tavak, az emberek a tengerből mertek maguknak vizet, az állatok a
partra jártak inni, a növényeket pedig Isten esővízzel öntözte.
Szolgái közül Illés gondoskodott az
esőről. A vizet a tengerből a szivárvány hídján szállította az égre, ott
felhőzsákokba töltögette, s a zsákokat szekéren fuvarozta szét oda, ahol épp a
legnagyobb szükség volt a vízre.
De mert az égi utak nincsenek
kikövezve, s Illés sem kíméli szekerét, dübörögve robog vele föl-alá az égen,
gyakran előfordul, hogy a felhőzsákok kiszakadnak. Ilyenkor úgy zúdul alá a
víz, mintha dézsából öntenék. S az esővel együtt kisebb felhőfoszlányok is
lepotyognak a Földre. Felhőszakadások után a gyerekek gyakran találnak a réten
békalencséhez hasonló, ritka szövésű, szivacsos zsákdarabokat.
*
Amikor az emberek elszaporodtak,
hogy megélhessenek, kénytelenek voltak távolabb költözni a tengerektől, s
egyszerre hiányozni kezdett nekik a víz. S valahányszor eddig, ismét az Úristen
sietett a segítségükre. Összehívta az ég madarait, kijelölte a Földön a
források helyét, a tavak gödreit, a folyók vonalait, s meghagyta a
szárnyasoknak, csőrükkel ássanak medret a víznek.
A madarak munkához láttak, s
éjjel-nappal ásták a folyók medrét, a gödröket a tavaknak, ahogy Isten
megparancsolta. Egyedül a kánya nem vett részt a munkában.
- Hogyisne! - hajtogatta. - Hogy
kicsorbítsam a csőröm?
Isten ezért megtiltotta, hogy igyék
a folyók, tavak vizéből. A kánya azóta csak esővízzel tudja a szomját eloltani,
kitárt szárnyakkal köröz a levegőben, az ég áldására várva. Ha pedig sokáig
elmarad az eső, kellemetlen, rikácsoló hangon kiáltoz érte.
"Könyörög, mint kánya az
esőért!" - emlékeztetnek vétkére az emberek.
Hasonló büntetést szabott a Jóisten
a bíbicre is.
Miután a madarak kiásták a források,
tavak gödreit, a folyók árkait, Isten meghagyta nekik, töltsék meg azokat
tengervízzel. Hetekig, hónapokig hordták a szárnyasok a csőrükben a vizet a
tengerből, míg minden tavat, folyót feltöltöttek vele.
A bíbic félrehúzódva figyelte őket,
ő egy csepp vizet nem vett a csőrébe.
- Mivel nem hordtad a vizet, nem
ihatsz sem a forrásokból, sem a folyókból, de még a tavakból sem! Csak a
mocsarak bűzös vízéből s eső után a pocsolyákból enyhítheted a szomjadat! -
mondta neki az Úristen.
Azóta szomjazik a bíbic, s könyörög
a vízért.
- Pity! Pity! Pity! - kiabálja
röptében.
Az oroszok nyelvén ez azt jelenti:
Inni! Inni! Inni akarok!
*
Valamikor a tenger vize édes volt: a
gazdag ember kapzsisága változtatta sóssá.
Volt ennek a gazdag embernek egy
öccse, szegény, mint a templom egere. Amikor a szüleik meghaltak, a báty
mindenéből kiforgatta, úgyhogy az öccsnek semmije sem maradt. A tehetősebb
szomszédok segítették, meg halászott a közeli folyókban. De hal csak ritkán
akadt a hálójába.
Egyszer viszont beleakadt egy
egészen pici daráló. Hazavitte. Otthon kérdi tőle a felesége:
- Sok halat fogtál?
- Egyet se! - vallotta meg az ember.
- Csak ezt a darálót.
Felteszik az asztalra, nézik, az
ember megérinti az ujjával, mire a csöpp masina vidám duruzsolásba kezd,
miközben apróra őrölt só pereg belőle.
A szegény ember és a felesége nem
akartak hinni a szemüknek. Ám a só csak pergett a darálóból, maroknyi kupacból
szakajtónyi dombbá nőtt, s lassan az egész asztalt elborította.
Nosza, zsákba gyűjtötte a szegény
ember, s vitte a vásárba eladni. Attól a naptól nem éheztek, megéltek a só
árából.
Hírét vette a dolognak a báty,
beállított öccséhez, hogy kölcsönkérje tőle a darálót. Az szabódott, de végül
is odaadta neki.
Az idősebb testvér hazavitte,
felállította az asztalra, s elkezdte piszkálni, mert kevesellte a sót, amit a
masina adott: addig-addig babrált vele, míg a daráló megbolondult, s valósággal
öntötte magából a finom őrleményt.
A gazdag ember lapáttal zsákokba
szedte, s hordta kifelé. Amíg győzte. Mert pillanatokon belül sóval tellett meg
a szoba, a ház, az udvar.
Ijedtében felkapta az asztalról a
darálót, s a hegy tetejéről a tengerbe dobta. Ám az ott sem hagyta abba az
őrlést, finom porsóval árasztotta el az óceánokat.
Azóta sós a tenger vize.
*
A Szél nagy úr, egyedül a Teremtő
hatalmasabb nála. Ezért aztán csak neki engedelmeskedik.
Történt, hogy a rekkenő nyárban egy
férfiember a feleségével a határban dolgozott. Bőrüket felégette a nap, torkuk
kiszáradt a szomjúságtól. Hiába hívták segítségül a Szelet, az bizony kinevette
őket.
Akkor az asszonyka emigyen
fohászkodott hozzá:
- Könyörülj rajtam, Szél! Hálából
hozzád adom a lányom. Ha lesz!
Enyhe fuvallat kerekedett, s egész
nap ott legyeskedett az asszony körül, hűs leheletével simogatva napégette
bőrét, miközben a férfi tovább szenvedett a hőségtől.
Hosszú hónapok múlva az asszony
lánygyereket szült. A kicsi szépen fejlődött, gyorsan nőtt. Amikor eljött az
ideje, eljegyezte magát egy legénnyel. A lányos házban már gyülekezett a
lakodalmas menet, mikor hatalmas vihar kerekedett, s a Szél felkapta és
elragadta az udvarról a menyasszonyt.
Hiába volt akkor már az asszonynak
még egy lánya, csak nem tudta feledni az elsőt, az édest: hónapokig, évekig
sírdogált utána. és mert szomorúsága csak nem enyhült, elhatározta, utánamegy,
megkeresi.
Tudta, hol találja, emlékezett
ígéretére.
Legközelebb, amikor vihar
közeledett, kiállt az udvarra, s addig ácsorgott ott az ítéletidőben, amíg a
forgószél föl nem kapta. Sokáig szállt a magasban, míg a Szél birodalmába ért.
Cifra palotája, hatalmas udvara volt
a Szélnek. Az asszony öt napot töltött a veje házában, s lelkében megnyugodva
készült haza. De még mielőtt visszaindult volna, lánya egy marék aranypénzt
tett a fejére, s tésztával letapasztotta. Aztán a Szép puha szalmába bugyolálta
anyósát, felkapta, hazarepítette, s leállította az udvar közepére.
Otthon az asszony megkérte a
kisebbik lányát, mossa meg a haját. Az aranypénz hiánytalanul ott volt a tészta
alatt.
Megnyugodott az asszony, nemcsak
nagyobbik lányát tudta biztonságban, de a kisebbiknek is megvolt már a
hozománya!
/Ford.: Petrovácz István/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése