Messzebbre menni céltalan
Minden ékszer a lantba zárva
Révület sötét lepke-nyája
Az alkony hamuját rezgeti álmosan
Keserű vándorútról épp visszatértem én
Szivek kallódtak ott kirakat-mélyben
Szérük mezők előterében
Mint meztelen kagylók a tenger peremén
Még alig mozgatott az élet vágya
Pillantások fonódtak az enyémbe
Névtelen arcok emlék-sűrüsége
Az ital-söprűben szerelem gyöngy-gyémántja
Hogy az iszap alján keressem
A megható talányt mit rejt balsorsom végre
A kéz mélyedjen el a szívnek gyökerébe
Ügyetlen ujjaim közt az edény széjjelreccsen
A vér mely a nehéz függönyt szemedre dobja
Az ismeretlen láng az ajk-remegtető
S a kegyetlen hideg lázat elvivő
Összegyűrt bőrödet veti minden sarokba
Szeretlek bár csak árnyban látlak olykor
Álmaim éjében mert csak ott láttalak
Szeretlek és te még nem léptél ki a sorból
Alkonyban imbolygó titokzatos alak
Mert amit szeretek s egész lényemmel esdek
A kerettelen tükrön csak egyszer suhan át
Széttépi szívemet s meghal ivén a mennynek
Mely húnyó óhajom előtt örökre zárt
/Ford.: Weöres Sándor/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése