(CXLIX)
Keménységében meg-megenyhül olykor
emez angyali lélek, és derült-szép
arcán mosoly terül szét,
s nyájas szeme is enged a szigorból.
Mi lesz hát most a fájdalom-foganta
sóhajtások jövője?
Ők adtak hírt felőle,
milyen reménytelen, szorongva élek.
Ha pillantásom (hogy szivem nyugodna)
ráhull egy-egy időre:
mintha mellém szegődne
a Szerelem, segítené, hogy éljek.
De harcaim azért véget nem érnek,
s nem száll szivemre békesség se végképp:
hisz ha nő a reménység,
vágyam csak perzselőbb lesz tőle folyton.
/Ford.: Csorba Győző/
Keménységében meg-megenyhül olykor
emez angyali lélek, és derült-szép
arcán mosoly terül szét,
s nyájas szeme is enged a szigorból.
Mi lesz hát most a fájdalom-foganta
sóhajtások jövője?
Ők adtak hírt felőle,
milyen reménytelen, szorongva élek.
Ha pillantásom (hogy szivem nyugodna)
ráhull egy-egy időre:
mintha mellém szegődne
a Szerelem, segítené, hogy éljek.
De harcaim azért véget nem érnek,
s nem száll szivemre békesség se végképp:
hisz ha nő a reménység,
vágyam csak perzselőbb lesz tőle folyton.
/Ford.: Csorba Győző/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése