Csak bánkódom, és nem szabad mutatni,
ölelnék, és ölelnem nem lehet,
szememben zordan ég a gyűlölet,
vágyom, de szám nem fog már csókot adni.
Ó szenvedély, ne mard a testemet,
ily vágyak hozzám már nem illenek.
Béklyóm hiába tépem, nem ereszt el
a gond, s magamtól nincs menekülés,
velem kel, vélem nyugszik, s enyhülés
nincs ellene – lelkem telve sebekkel:
mint kígyó mérge, rontja lelkemet,
s én nyomorult érzem már végemet.
Lennék már eztán apró hópihécske,
puha, szelíd és tündöklő fehér,
s ha majd az égi csillogás nem ér
hozzám, lobbanjon életemnek mécse,
hogy túl a bánaton s keserveken
bús szívem minden kíntól ment legyen.
/Ford.: Raics István/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése