...Vevén pedig tudomásul,
hogy a lány meg nem másul,
ismét csak visszavivé
a poklos férfi elé.
Hozzá így beszéle:
"Ne legyen gondja véle,
éppen alkalmas e szűzi lány.
Boldog legyen s vidám,
én mindjárást meggyógyitom."
Majd elvezette más uton,
ahová ura se lát,
szobájára a lányt.
Behúzta ajtaját
s rátolta jól a zárt:
titok lesz, hozzá szem se fér,
hogy a lány mily véget ér.
És kvártélya zugában,
hol gyógyszer szerszám van,
polc, fiók mind tele,
rászólt a lányra, vegye le
mind a ruhaneműt.
S az oly nagy kedvre derült,
varrásnál tépte fel a ruhát,
íziben pucéran állt,
meztelenre vetkezett,
szikrányit se röstellkedett.
Már a magiszter rámeredt,
hogy ily szépséges gyermeket,
vallotta meg szivében,
nem látott se messze, se régen.
Lőn szánakozás rajta úr
s csüggetegen és szomorún
viselkedett igazánból.
S megpillantott a jámbor
lány egy asztallapot,
rá fel is parancsoltatott.
A doktor megkötözte jól
és nyúlt, hogy az asztal alól,
szerszámi közül, hol helye,
az éles kését fölvegye.
Iszonyú nagy volt a kés,
vágni vele mégis nehéz,
még metszőbbnek szerette volna.
A lány méltó az irgalomra,
s ha már pusztulnia kell
keze közt, szelíden haljon el.
Közelben ott hevert
egy fenőkő, rája lelt,
és a pengét a kőre rakta,
huzogatta-vonta rajta,
így köszörült. Odábbra,
a lány bánatára,
szegény Henrik is fülelt,
az ajtóhoz közelbe ment
s kín rágott a szivébe,
hogy a lányt soha élve,
többé már sose látja.
Kélt belesni, kémlelni vágya
mígnem a falon át
egy lyukat talált
s láthatta a lányt a résen által,
hogy kötözve s ruhátlan.
Teste szerelmes drágaság!
Nézte a lányt, utóbb magát
s máson törte már a fejét:
mi oly jónak tűnt elébb,
már rosszra válott,
s szivében felrózsállott,
békéjét fölkeverve,
a jóság ritka terve.
Kélt ajkán, látva, a lány mi szép,
önmaga ellen ily beszéd:
"A számitásod ostoba,
hogy kárára élj tova,
akárcsak egy napot is,
ilyet nem tehet senki is.
Hisz magad se tudod, mit müvelsz,
halálnál másabb sort úgyse nyersz.
Viselnéd inkább megadással,
mit Isten rádmért csodásan,
szégyenletes életedet!
Bizonyos nem lehet,
hogy megvált-é e lánygyerek.
Amiképp Isten szabta meg,
történjék minden aképpen.
De a lány meg ne haljon értem!"
Határozott izibe'
s a falra csapott mind két keze
bebocsáttatásaért.
A doktor szólt: "Sose kérd,
most forró a dolog,
ajtót nem nyithatok."
"Doktor, előbb szólj velem!"
"Uram, nem tehetem.
Várj, amíg el nem készülök."
"Nem. nincs időm várni több!"
"Szólj csak úgy által a falon!"
"Ezt én csak úgy el nem mondhatom."
De utóbb beengedé.
Ment szegény Henrik befelé
s látva a lányt s a szíjjakat,
ilyen szavakra fakadt:
"Oly szép e leány s szeplőtelen!
Én el nem szenvedhetem,
hogy értem halva haljon.
Legyen Isten szerint, ne ily gyarlón!
Keljen föl újra a lány,
s ahogy igértem, mindvalahány
ezüstöt tészem az ön kezébe,
csak hagyja meg őt, hagyja élve!"
Ezen szives okból
a salernói doktor
már nyomban szót is fogadott
s feloldta az áldozatot.
Fölocsúdva ám a leány,
lőn szine oly igen halavány,
s mert hogy halnia nem adódott,
feledé az illemet s a módot.
Kínozta a fájdalom,
a mellét verte nagyon,
tépte és gyötörte magát.
Oly vad szenvedés hatotta át,
hogy bárki, ki csak rátekintett,
könnyét elsírta volna mindet.
Kiáltott keservesen:
"Ó, én nyomorult! Jaj nekem!
Hogy is élhetek tovább?
A fényes égi koronát
el kell vesszem örökre?
Jutalmul szenvedőre,
énrám szállott volna, reám.
Most haltam meg igazán!
Én hatalmas Krisztusom!
Mi kárhozatnak súlya nyom
engem is meg uramat!
Az üdvösséget nem szabad
elnyernünk, nekem s néki sem?
Történt volna rendesen,
uramnak teste is fölépül
s nyerem én az üdvöt örökre bérül!"
A mint kit már más nem is érdekel,
könyörgött, kért, hadd pusztulna el.
De süket fülekre lelt a hangja.
Látva, hogy javát ki se akarja,
áttért a szidásra.
"Mért üssön vissza másra,
rám, e férfigyávaság?
Félrevezettek, félre hát!
Láthattam volna jóelőre.
Azt hajtogatták nyakra-főre,
hogy uram mily bátor, mily nemes,
férfierénye épületes.
De hisz hazudtak, Isten ugy áldjon!
Ön mindenkit megcsalt e világon!
Mióta csak Isten égboltjába
fölpillantott, mindig az volt, gyáva!
Ez is, lám, ne győzne meg? -
mit én vállalni merek,
ön még eltűrni sem bírja.
Hogy a doktor durva szíjja
fogott, mitől jött önre félsz?
Nem volt-e vastag és nehéz,
mi közöttünk állt, a fal?
Uram, ez is önre vall:
más halálától is fehérül.
Így, ha ki érzi is magát hivéül,
elhallgatnom nem lehet,
az ön üdvére mit se tehet.
Vagy tán szeretetből tette?
Ésszel élt volna helyette!
Isten ezért büntetni fog,
lélekből is megárt a sok."
Bárhogy is sírt, bárhogy könyörgött
átkozódva s rázva öklöt,
mit se használt néki, hiába:
nem mehetett a halálba.
És hullt a szidalom.
Magára is vette nagyon
szegény Henrik, jogosan,
illőn s lovagiasan,
csorbát nem ütve az illemen.
S a boldogtalan idegen
ruhát adatván a lányra,
szavát hogy híven állja,
a doktort megfizette
s útnak indult sietve
vissza a honi földre.
Tudta bár jóelőre,
hogy rá csak gúny, szidás hull
a sok durva szájbul,
csak küszöbét lépje át.
Istenre bizta magát.
Bizony, siránkozott a jó lány
kezét tördelvén és jajongván,
hogy szinte belehalt.
De tudtul vette a jóságot, sohajt
a cordis speculator,
ki előtt megnyílik magától
minden sziv titkos ajtaja.
Szelíden-bölcsen őmaga
kivánta e próbatételt
s rótt rájuk evégett
igaz s nagy próbát keményen,
mint gazdag Jóbra régen.
Krisztus eképp mutatta meg,
mily kedves néki jóság, szeretet,
s adott nekik nem mást,
bajukra feloldást
s még azon az órán legott
meggyógyitá a lovagot.
/Ford.: Bernáth István/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése