Megyünk. Elmegy mind, aki él.
Hova-merre? Senki se mondja.
Tudja tán ősszel a levél?
Mindegy, elhervad, az a dolga.
Megyünk. Vár tán egy völgy alant,
ahol még nem járt soha senki,
hol víztől duzzad az agyag,
s dalát a fű magában zengi.
Mutasd magad, út, úgy ragyogj,
partod hívságok föl ne verjék.
Körötted csak szél támolyog,
s nyurga nyárfák, tavaszi perjék.
Mindig ez úton lépdelünk,
ha az évek fejünk lenyomják.
Öreg medvék, majd elmegyünk
faldosni erdei szamócát.
Majd friss málnát is majszolunk,
piroslik hívogatva nékünk.
Egy látomást átkarolunk,
mely gyürűit veti elébünk
a halhatatlan felszínen -
íme, az örökkévalóság.
Fölötte ágávé terem,
s örökzöld, és fekete rózsák.
/Ford.: Garai Gábor/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése