Mi lelhetett, szegény fiú?
Magadba bolygasz, sáppadón –
Madár se zeng már, kókkadoz
a nád a tón.
Mi lelhetett, szegény lovag?
hogy arcod bánattal csatás? –
A mókus csűre telve, kész
az aratás.
A homlokodon liliom,
lázharmat, nedves fájdalom:
s arcod szegény rózsája is
fonnyad nagyon.
Egy hölgyet láttam a mezőn,
szépnél szebbet, tündérleányt:
a haja hosszu, lába hab,
és szeme láng.
Kötöztem néki koszorút,
kösöntyüt, illatos övet:
s lám, édesen nyögdell felém
és rám nevet.
Lépő lovamra ültetém,
szemem egész nap rajta volt:
ő tündérnótát énekelt
s felém hajolt.
Majd gyüjtött manna-harmatot,
vadmézet s ízes gyökeret,
s szólt idegen nyelven – talán
azt, hogy szeret.
És tündérbarlangjába vitt,
és sírt nagyon, sóhajtozott:
s én négy csókkal vad, vad szemét
lezártam ott.
S álomba dudolt engemet,
s akkor álmodtam – jaj! talán
utolsó álmom – a hideg
domb oldalán.
Sok királyt láttam, herceget,
arcuk sápadt, szemük irígy,
s szóltak: „La Belle Dame sans
Merci
büvölt el így!”
És láttam éhes ajkakat
szörnyű intéssel nyílni rám:
és fölriadtam a hideg
domb oldalán.
És jaj! ezért időzöm itt
magamba bolygva, sáppadón:
bár nincs madárdal, s kókkadoz
a nád a tón.
/Ford.: Babits Mihály/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése