Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök –
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely pupként szelíden
mossa a föld emberi partjait,
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik –
nem – én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélegző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni örökkön,
ott élni mindig – vagy meghalni rögtön.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése