2014. október 28., kedd

Lagerlöf Zelma: A vörösbegy



A Teremtő az alkotás nagy munkájával foglalkozott. Már megteremtette az égi és földi birodalmat, nevet adott az állatoknak és a növényeknek.

Történt egy nap, amikor a jó Isten a paradicsomban a madaraknak a tollát ékesítette, a festékes tégelyből egyszerre kifogyott a festék és bizony a szegény tengelice szürke maradt volna, ha a Teremtő nem törli bele az összes ecsetet a tollazatába.

Ugyanezen a napon a szamárnak – büntetésül, mert nem tudta megjegyezni a nevét – hosszú fülei nőttek. Alig tett ugyanis egy-két lépést a paradicsom rétjén, már elfelejtette a nevét és háromszor is visszatért, hogy megkérdezze. Végre is az Isten türelmevesztetten húzta meg a fülét: - Szamár vagy, szamár, szamár –s ezt mondva, oly erővel húzta meg a füleit, hogy azok egyszerre megnyúltak.

Ugyanezen a napon a méhre is lesújtott az Isten büntetése, mert ez a kapzsi kis állat születésétől kezdve mézet gyűjtött és mérges fullánkjával mindenkit megsebzett, aki hozzá közeledett, hogy megízlelje a virágok lelkéből készült aranyszínű nektárt. Az Istent haragra lobbantotta a fukarság, magához rendelte a méhet, és így szólt hozzá:

-      Én módot adtam neked, hogy kiszívjad a virágok nedvét és a legédesebb és legillatosabb italt készítsd belőle, de nem hatalmaztalak fel kegyetlenségre. Jusson eszedbe, hogy annyiszor fogsz meghalni, ahányszor megtagadod másoktól a méz élvezetét!

Ezután egyszerre kedve támadt, hogy egy szürke kis madarat teremtsen.

-      Te leszel a vörösbegy – mondta neki.

És miután kész lett a munkával, kinyitotta a kezét és a madár elrepült. A kis szürke madár szelte a levegőt, leszállt és megtekintette a földet, majd kedve jött, hogy megnézze magát egy hegyi patakocska kristály tükrében. Ekkor látta, hogy ő egészen szürke. Ide-oda forgott, nézegette magát a hullámokban, anélkül, hogy csak egy piros tollat is felfedezett volna a testén.

Szárnycsattogtatva repült vissza a paradicsomba. A Mindenható most is ott ült és kezei közül pillangók szálltak fel, lebegve táncoltak körülötte, galambok turbékoltak a vállán, és körülötte rózsák, liliomok, margitvirágok nyíltak mindenütt. A kis madárnak remegett a szíve az izgalomtól. Körbeforgott, lassan, óvatosan közeledett, és egyszerre csak az Isten kezére szállott.

-      Mit akarsz? – kérdezte az Úr.

-      Uram, mondd meg nekem, miért neveztél el engem vörösbegynek, amikor és a csőrömtől le egészen a farkamig szürke vagyok, és még egy piros tollam sincsen?

Körülötte diadalmas bíbor szín csillant meg a fácán aranyos testén, a papagáj nyakán, a kakas pompás taraján, a pillangók szárnyán, a halak pikkelyén, és a rózsák buja bársonyán. Arra gondolt, hogy egy parányi csöpp ebből a dús bíborból megszépíthetné az ő szürkeségét, és egy csepp elég volna ahhoz, hogy igazolja a nevét.

-      Miért hívnak engem vörösbegynek? – kérdezte megint.

Bizonyosra vette, hogy az Isten fel fog majd kiáltani: - Ó, kis madaram, most látom csak, hogy elfeledtem befesteni a szárnyaidat. Várj csak egy percig!

De az Úr csak mosolygott, és nyugodtan szólt:

-      Én vörösbegynek neveztelek el, és ezután is így foglak hívni. A vörös tollakat magadnak kell kiérdemelned.

A Mindenható felemelte a kezét, és a madár megint elrepült. Mialatt leszállott a paradicsomból, egyre azon töprengett, hogyan tudna ő, a kicsi madár olyan szép rubintos tollakra szert tenni. Eszébe jutott, hogy egy vörös rózsabokorban fog majd fészket rakni. Azt remélte, hogy egy hulló rózsaszirom rátapad a tollára és meleg vörös színre festi a szerény szürke tollakat.

-        -

Azóta sok nap telt el. Az állatok és az emberek elhagyták a paradicsomot, hogy szétszóródjanak a földön. Az emberek megtanulták a földet művelni, messze tengereket jártak be. Templomokat, hatalmas városokat építettek.

És íme, mi történt egyszer.

Ennek a napnak a reggelén, Jeruzsálem falai előtt egy kisdombon, egy kis vörösbegy énekelt fiainak a rózsabokorra rakott fészekben, amelyben az ősük is fészkelt valamikor.

A vörösbegy hirtelen félbeszakította énekét. Jeruzsálem egyik kapuján nagy tömeg tódult ki a domb felé törtetve. Büszke tartású lovakon délceg lovasok, fegyveres katonák, hóhérok kalapáccsal és szegekkel ellátva, kereskedők, papok, és méltósággal lépkedő bírák és zokogó asszonyok, óriási, üvöltő embertömeg. A vörösbegy a fészek széléről reszketve szemlélte ezt a látványt. Borzongó félelem fogta el, hogy megtalálják ölni a kicsinyeit.

-      Vigyázzatok, legyetek résen, simuljatok szorosan egymáshoz és ne lármázzatok. Egy ló közeledik felénk…most meg egy katona. Istenem, a tömeg egyenesen a mi nádasunknak ront!

A vörösbegy visszahúzódott a fészekbe, és szárnyait védőleg terjesztette ki fiókái fölé.

-      Óh milyen rettenetes! – kiáltotta – három gonosztevőt fognak keresztre feszíteni!

A kalapácsütések zajába fájdalomkiáltások és vad süvöltés vegyült. A vörösbegy tágra nyílt szemmel figyelte a borzalmas jelenetet. Nem tudta a tekintetét levenni a három szerencsétlenről.

-      Milyen kegyetlenek az emberek – nyögte a madár. – Nem elégedtek meg, hogy keresztre feszítették őket, az egyiknek még töviskoszorút is tesznek a fejére. A kiálló tövisek véresre festik a homlokát. Milyen szép szelíd tekintete van.

Mélységes szánalom fogta el a kis madarat.

-      Óh, miért nem lehetek én erős sas, a karmaimmal kitépném a szegeket a kezéből, és elkergetném az üldözőket.

Nyugtalanul mozgott fészkében.

-      Ha kicsi is vagyok és gyönge, mégis szeretnék segíteni.

Hirtelen kirepült a rózsabokorból és elindult a kereszt irányába. Félénk, gyámoltalan kismadár volt, sohasem merészkedett az emberek közelébe, és most is előbb nagy íveket rajzolt a levegőben. Aztán egyre bátrabb lett, vigyázva közeledett a kereszthez és a csőrével kihúzott egy tövist a szenvedő ember homlokából. Ebben a percben egy vércsepp hullott alá a madár begyére, mind nagyobb lett, amíg végre egészen megfestette a torkát. A keresztre feszített ember felnyitotta ajkait és halkan suttogta:

-      A te könyörületes szíved elnyerte azt, amit az őseid hiába próbáltak elérni.

Amikor visszatért a fészkébe, a kicsinyek elragadtatva kiáltottak fel: - Apám! Egy piros folt van a torkodon, pirosabbak a tollaid, mint a rózsa.

-      Óh! ez csak egy vércsepp, ami a szegény vérző emberből hullott alá. Ha egyszer megfürdöm a patakban, vagy a forrás vizében, már nem is fog látszani.

De a vörös foltot a víz nem mosta le: sőt később, amikor megnőttek, a madárfiókák nyakát is ilyen vörös sáv díszítette.

És azóta minden vörösbegynek ott ékeskednek a testén a ragyogó vörös tollak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5