Nemrég R…-ben jártam. Valamikor jó ideig
éltem itt, s most megnéztem az utcát, ahol laktam. Kora hajnal volt még. Nem
voltam se szomorú, se víg, nem kerestem emlékeket, hangulatokat, csak éppen az
időt akartam elmulasztani egy kicsit, ha már olyan korán keltem.
Nem is találtam az utcában semmi
különöset, csak egy őzikét.
Csendesen sétálgatott a házak mentén.
Nádszálvékony, törékeny lábait illedelmesen, kecsesen s mégis valahogy
esetlenül rakosgatta egymás mellé. Úgy sétált, mint valami hirtelen serdült,
hosszú lábú, kicsi fejű süldőleány, aki az iskolából igyekszik nagy
szemérmesen, s elgondolkodva a nehéz leckén…
Követtem, s ő a szűk utca végén megállt,
rám nézett. Nem volt szemében semmi fájdalom, szomorúság mintha azt akarta
volna mondani: vándor, ne keress bennem semmiféle mesét vagy talányt, nézz rám
te is csöndesen, s menj tovább…
S mint aki velem szemben már elvégezte
dolgát, megfordult az utca végén, s ment vissza.
Megint követtem, Ideges, finom nyaka meg-meghajlott.
A mocskos, szűk utca házainak mentén fakadó dudvát és burjánt szagolgatta, s
nyalogatta a salétromos meszet, amely penészesen málló régi falak tövén
virított. Meghatottan néztem kicsike fejét, ahogy a burjánban motozott, s ahogy
édes, piros nyelvével a mocskos házak tövét simogatta, nyalogatta, mint
valamikor anyja tőgyét…
Ó, hogy szerettem volna, ha örömében s
fiatalságában ugrál egy kicsit! Sután, balogul! Vagy ha félne tőlem legalább,
és sandán, ijedten nézne rám, az egész idegenre. Egy kis bőgést de jó szívvel
hallottam volna tőle!
De csöndes volt, komoly és nyugodt, mint
aki már rég nem tud rabságáról. Lassú volt és megfontolt, úgy látszott, mintha
fiatal teste egyidős lett volna a házakkal, a szűk utcával, mintha a házak
ellették volna őt, s nem egy őzanya s az erdő… -Ó, iszonyú koravénség! –
gondoltam, s ez igen keserves volt. Nem is akartam nézni tovább ezt a
természetellenes kis állatot.
De ekkor meg elevenség támadt a házak
között.
Ébredeztek a lakók. S én, gondoltam,
mégis megnézem, kié a szegény állat, s ha olcsón adja, hogy megfizethetem,
elviszem magammal. Falun lakom, majd talán megszokja mellettem a szökdécselést,
ugrálást, elviszem kecskegödölyék közé, azokkal mégis rokonabb, s talán magam
fogok előtte jó példával négykézláb ugrálni. Csengőket rakok bokáira, talán
kívánni fogja, hogy csilingeljenek, s így megtanulja a hozzá illó vidám
futkározást…
Egy kis susztert kérdeztem először.
Mindjárt ott nyitotta ki a műhelyét, ahol
az őzike legelt. – Azt hiszem, a Szűrösöknél van otthon – mondotta. Többet nem
is akart szólni, ment a dolga után.
Elmentem Szűrösékhez. Piaci árus volt az
asszony, a férfi valami gyárban dolgozott. Éppen munkához készülődtek. Kérdem:
- Maguké az az őzike odakinn?
Az asszony azt mondja:
- Szokott itt is nyalakodni a zöldségben,
de azt hiszem, inkább Svábékhoz jár, a lakatoshoz.
Sváb ott motozott az ócskavasai körül:
- Az őzike? – mondja. – Gyakran jár a
műhelyem elé, mert szereti hallani az üllő csengését, meg a fújtató parazsát
bámulja. De nem az enyém. Valamelyik vénasszonyé, hogy kié, nem tudom.
Hát itt meg kellett állnom. Hogy szereti
hallani az üllőcsengést, bámulni a fújtató tüzét, ez nagyon tetszett nekem. De
most csak keressük meg azt a vénasszonyt! Úgy látszik, nem nagyon törődhet
vele, biztosan olcsón adja.
Házról házra jártam. Mindjárt az elsőben
azt mondja az asszony:
- Az a kenyérpusztító? – Kitűnt, hogy
néhanapján a gyerekei
sós kenyérrel
kínálják, de egyébként tudja az ördög, kié! Nem tudott semmiféle vénasszonyról.
A következő házban kocsma volt. Oda is be
szokott járni bort kóstolni. – Isten se látott ilyet – mondta az ember -, de
úgy issza a bort, akár a kefekötő!
Alig akartam hinni. Az a csöndes, komoly
kis őzike, aki úgy szereti hallani az üllőcsengést és bámulni a tüzet?
- Csak alamuszi! – mondta a kocsmáros.
Annál jobb – gondoltam -, hát mégis van
benne egy kis vér! Nem kell majd a bokájára csengő! Fog ez ugrálni, csak
egyszer lássa meg a mezőt, erdőt!
De a vénasszonyról a kocsmáros sem
tudott. Odébbálltam. A szomszédban egy kávémérés volt. Ott megtudtam, hogy
órákig szokott bámulni a küszöbről, míg egy kis tejet nem adnak neki.
- Nincs olyan koldus, aki szívósabb lenne
és szemtelenebb – mondta az asszony.
- Ej, ej – feleltem -, csak éhes!
Az asszony nevetett: - Dehogyis, tömi az
magát mindenfelé! Csak kérdezzen utána!
Hát kérdeztem utána. Subánénak, a
szomszédban, gyümölcsboltja volt. Ő azt mondta róla, úgy lop, mint egy tolvaj!
Ha nem vigyáz, mindjárt odébbáll! Almát is eszik, meg körtét! Örökkétig enne. A
péktől kiflit lop, de felnyalja a lisztet is. A macskák elől elveszi a tejet,
de még a kutyákat is megtámadja! Nemcsak tolvaj, meg nagybendő, hanem igazi
haramia is! De azért a gazdáját ő se tudja.
Végül kitűnt, hogy nem egy vénasszonynál
hál, hanem mindig máshol és máshol, nemcsak tolvaj meg haramia, de olyan hűtlen
és kósza lélek is, hogy hiába akarták százszor is egy helyre édesgetni, nem
lehetett!
Volt ennek már olyan jó dolga, mint a
polgármesternek, s mégis megszökött! Szeret kódorogni, de sohasem megy más
utcába, csak itt jár-kel mindig ebben a szűk, szegény utcában…
Már nem győztem álmélkodni.
Kitudódott, hogy nem is olyan fiatal,
mint amilyennek látszik. Van már öt éve is, hogy itt kószál. Csak a bortól nem
tudott megnőni.
Ki tudja, honnét szökött meg? Melyik
erdőből vagy talán úri parkból? Bizonyára már elfeledte: honnét. Megtetszett
neki a régi utca tarkabarka nyomorúsága, amely lassan átformálja őt a maga
képére.
Az utcabeliek már csak olybá tekintették,
mint egy telhetetlen kobór kutyát, macskát vagy koldust.
Senki se látta benne már az őzikét, csak
én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése