Olajfák alatt, föld felett
nyílt ez a virág, nyílt e seb.
Jobb lesz, ha nem nézed tovább,
nézd inkább hősök alkonyát,
mint leng a világparton át.
Ez vérszirom, nincs neve se
más, csak a gyáva szégyene.
Nem lőtt ólmot kapott, ki itt holt -
rettegés ólompántja gyilkolt.
Végső perce a leplezetlen
igazat szülte meg a szemben:
látta, a partot ért hajó,
anyja gondja, a fürtös ág, mit
a lány vitt, csók és búcsúszó
űzte a golyóig s idáig.
Őröd volt - hús, csont, szem, izom -
a kegyes hazugságtorony,
s most jeges szélbe feslenek
a megszegett ígéretek.
Minden látomás egy ütemre
meredt e folytonos jelenbe
a szürke olajfák alatt.
Nincs mentség, mely őt mentené.
Csak a szerelem töltheti
hasztalan vigaszát neki.
Benépesítvén a magányt,
lelkét hát hadd oldozza meg
szerelem és könyörület
egy élethosszig legalább.
/Ford.: Garai Gábor/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése