Váci Mihály: Tánc

Forró zokogó
tipró dobogó
táncba vitt
engem az élet.
Forgott kacagott
hulltak sikolyok
vertek ütések
karoltak oly forrón
hogy sose tudtam
fojtogatás
ölelés ez?
Karok nyúltak
felém tenyerek
suhantak mosolyok
kések
emelt és vitt tovább
csalt rángatott
nem volt kímélet.

Kegyelem
nem bírom
ritmusodat!
Elsodrod karomból
szép páromat
elfödi
szememet
az ájulat.
Ölelni akarom
kedvesemet
ne kelljen
fojtani
kit ölelek
kapaszkodni abba
kit szeretek.
Láthassak
tünődő arcokat
ne csak kibontott
konfetti
vigyorokat
mit lenget lihegve
a forgatag.
Lassabban
lassabban
a dobot
csak ahogy
az ember szíve dobog
mielőtt
a földre lerogy.
Láthassak körülöttem
emberek
lássam a
bársonyos mosolyokat
s külön a könnyeket,
vállon a kezet és
a szemet ha kacsint
ismerős nevetést
ha ragyog visszaint,
lássam a nyugalom
kiérlelt ritmusait
ne csak a szenvedély
pokoli rítusait.
Mikor a férfi
vagy a lány
sóhajtva
a fűre ledől
egy hajtincset
igazít
a csillagokig
tárul a lelke
s vár valakit.
De forró forgatagos
táncba tiport
engem az élet
s nem láttam semmit
eltűnt a részlet
s nem láttam, jaj,
nem láttam
az egészet!