Vastag hó lepi mindenütt a tájat,
S hol nemrég üde lomb vidult dicsekvőn,
Sűrű, ősz pihe-tenger reng a berken:
S mennünk kell ma a szép Kőrös-vidékről,
Szállván messzi urához, nagy Dunánkhoz.
Társak, hosszu az út, faljuk sietve.
Sem folyó, se mocsár nem áll utunkban,
Minden víz befagyott, s kemény a friss jég,
Hol nemrég a ladikja félve ringott,
Bátran szökdel a pór most, hetyke lába
Csúfolódik a megdermedt habokkal.
Társak, hosszu az út, faljuk sietve.
Nem száll oly lebegőn a jó sodorban,
Sem szédült evezők szárnyán a csónak,
Akkor sem, ha Zephyr fodrát a víznek
Bíborszínüre festi, rálehellvén -
Mint a szán, ha sebes lovak röpítik.
Társak, hosszu az út, faljuk sietve.
Hát, jó hévizek, immár isten áldjon:
Kénes gőzök a mellre itt nem ülnek,
Timsóval keverült habok ragyognak,
Ontják szemnek a fényes, tiszta látványt,
S áldott illatuk enyhet ád az orrnak.
Társak, hosszu az út, faljuk sietve.
Már ég veled is, ó, könyvtár, te rég-holt
Szerzők műveivel betölt nemes lak:
Phobeus - lám, Patarát elhagyva - áld, véd,
S Memnon lányai, lirát pártfogolván,
Jobban Castaliánál, megszerettek.
Társak, hosszu az út, faljuk sietve.
És üdv néktek, aranyba vont királyok:
Fenn álltok, nem emésztett el pogány tűz,
Ádáz vész dühe rommá nem gyalázott,
Bár a várat erős lángok verették,
S szálló pernye homálya ült az égen.
Társak, hosszu az út, faljuk sietve.
És rőt fegyverü hős lovag, te délceg,
Jobbodban ki emelsz vad harci bárdot,
S tested, bárha merev kő, mint a márvány,
Nektárt párolog áttetszőn s ragyogva,
Útunkban te segíts, hozz jó szerencsét.
Társak, hosszu az út, faljuk sietve.
/Ford.: Garai Gábor/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése