Réges-régen élt egy ember, s annak volt
két fia. Az egyik, amikor felcseperedett, elment világot látni, s teletek,
múltak az évek, senki semmi hírt nem hallott róla, azt hitték, hogy talán meg
is halt.
Az apjuk is lassan-lassan megöregedett,
azután meg is halt, s ráhagyta egész vagyonát kisebbik fiára, aki ezentúl
egyedül gazdálkodott a birtokon. Egyszer, amikor jő haza, látja, hogy a
szobában egy idegen ember áll, s nézeget jobbra-balra, mintha nem ismerné meg a
házat. Amikor a fiatal gazda bejött, megkérdezte tőle az idegen:
- Elfelejtettél engem?
- Nem felejthetek el olyan valakit, akit
nem is ismertem soha – felelte barátságtalanul a legény.
- Én vagyok a te rég elvándorolt testvéred
– válaszolta az utas -, s egy krajcár nélkül tértem haza. Itt hallottam a faluban,
hogy meghalt édesapánk, isten nyugosztalja szegényt.
- Már hat hónapja meghalt – felelte a gazda
-, s rád hagyott egy vén fakoporsót, ott van most is a padlás tetején. Jobb
volna, ha a sok fecsegés helyett azután néznél, mert én ugyan nem töltöm veled
a drága időmet! – azzal megfordult, s otthagyta a szegény embert a házban.
Mit volt mit tenni, felkapaszkodott a
padlásra a szegény vándor, s ott csakugyan megtalálta a fakoporsót, de az olyan
rozoga volt, hogy már alig tartotta össze egy-két szeg a deszkáit.
„Minek ez az ócska koporsó nekem? –
mondotta magában. – Legfeljebb tüzet rakhatok vele, egyébre úgyse jó.”
Le is vitte a hátán a koporsót az
udvarra, fejszét fogott, elkezdte hasogatni, a amint hasogatja, egyszerre egy
kis titkos rekeszt lát az egyik oldalán, azt mindjárt kinyitja, s írást talál
benne. Nézi, nézi jobbról-balra a papírt, hát látja, hogy adóslevél, amely az
apja nevére szól, s egy gazdag ember az adós. Zsebre dugta hamar az írást,
szaladt vele a bíróhoz, mutatja neki, s hát az azt mondja, hogy attól az
embertől ugyan hiába kéri a pénzét, mert az apjának sem akarta megfizetni
semmiképp az adósságát. Nem sokat törődött José – mert így hívták a szegény
embert – evvel a beszéddel, szaladt az adóshoz, s addig fenyegette, hogy így s
úgy, viszi akár a király elébe is a dolgot, hogy az nagy keservesen kifizette
neki a pénzt. Bezzeg boldog volt most José, zsebre dugta a sok aranyat, többet
nem is nézett az öccse háza felé, hanem elindult a szomszéd város irányába.
Amint ment, mendegélt, jön vele szemben
egy szegény asszony nagy sírással. Kérdi José:
- Hát neked mi bajod, te szegény asszony?
- Nagy az én bajom – felelte zokogva az
asszony -, halálán van az uram, s egy kegyetlen ember, akinek pénzzel tartozik,
ilyen betegen be akarja záratni a börtönbe!
- Ne búsulj, te szegény asszony – mondta
neki José -, adok én pénzt, hogy kifizesd az urad adósságát.
Bezzeg hálálkodott a szegény asszony
Josénak, s szaladt boldogan a pénzzel, átadta annak, akinek tartozott, azután
futott haza az urához. No, annak szegénynek többet semmire sem volt szüksége,
meghalt, mire a felesége hazaért.
Mikor José beérkezett a városba, ismét
ott találta az utcán a szegény asszonyt, siratta az urát, hogy még csak el sem
temetheti, mert ami pénzt kapott, mind odaadta adósságba. Megsajnálta José,
kifizette a koporsó árát is, s ment tovább. Erősen megfogyatkozott most már a
pénze, összevissza három arany volt a zsebében. Gondolta magában, ezzel ugyan
nem jut messzire, ő bizony beáll a király szolgálatába.
Úgy is tett, ahogy elgondolta. Elment a
királyi udvarba, s ott legelőször szolga lett, de olyan ügyesen végezte a
dolgát, hogy a király csakhamar lovaggá ütötte.
Telt, múlt az idő, az ifjabbik testvér
mind elpazarolta a pénzét, s olyan szegény lett, mint a templom egere.
Hallotta, hogy a bátyja milyen szerencsésen járt a királyi udvarban, elment hát
oda, s addig könyörgött a bátyjának, amíg az ő szavára fel nem vették
szolgának.
Itt is irigy és rosszlelkű maradt, mint
amilyen azelőtt volt, s amikor megtudta, hogy az öreg, csúf király szerelmes
Bella-Flór hercegnőbe, aki elmenekült előle valahová, elhatározta, hogy azt
hazudja a királynak, hogy az ő bátyja tudja, hova bujdosott a hercegnő, s el is
tudja hozni. Gondolta, majd karóra tűzeti a király José fejét, ha a leány nélkül
tér vissza.
Úgy is tett, ahogy a gonosz eszével
elgondolta, felsompolygott a királyhoz, s előadta a mondókáját. Hej, felugrott
a király nagy örömében, s szalajtott rögtön José után. Az meg jött
lélekszakadva, mert el nem tudta gondolni, hogy miért hívatják olyan
sebbel-lobbal. Hát alighogy beteszi a lábát a király szobájába, mondja ám a
király:
- Ebben a pillanatban siess Balla-Flór
hercegnőért, s ha nélküle térsz haza, az életeddel játszol! – amint ezt mondta,
hátat fordított a király, s a legény ott maradt egyedül a teremben.
Állt, állt egy darabig nagy csudálkozva
José, s nem tudta elgondolni, ugyan honnan hozhatná el a hercegnőt, mikor azt
sem tudja, hol, merre van. De a végtelenségig mégsem állhatott a király
szobájában, nagy búsan lement az istállóba, hogy lovat válasszon az útra.
Nézegette a szebbnél szebb lovakat, egymás után olvasgatta le a nevüket az aranytábláról,
mert abba volt mindegyiké belevésve, de egyik se tetszett neki, s már végére
ért az istállónak, mikor egy öreg fehér ló feléje fordította fejét, s így szólt
hozzá suttogva:
- Válassz engem, s minden jóra fordul!
José nem is gondolkodott a dolgon sokat,
rátette a nyerget a fehér lóra, kivezette az istállóból, felpattant s
elindultak. Ott volt a kemence előtt három frissen sütött cipó, azt felvetette
a ló Joséval, s betették a tarisznyába, úgy mentek ki a kapun. Jó messzire
haladtak már, anélkül hogy valami történt volna velük, egyszerre aztán
megpillant a ló egy hatalmas hangyabolyt, ott megállott, s azt mondta Josénak:
- Morzsáld el azt a három cipót ezeknek a
hangyáknak, fiam.
- Jó lenne az nekünk is, édes lovam –
felelte José, de a ló nem hallgatott a szavára, s azt válaszolta:
- Egy alkalmat se mulassz el soha, hogy jót
tégy valakivel! Add oda a cipókat!
José nem ellenkezett tovább, hanem
elmorzsálta a cipókat, aztán felült a lova hátára s mentek. Jó darabot
megtettek már, amikor sziklás, meredek helyre értek, s hát ott vergődött egy
hatalmas sas a vadász hálójában. Megállott a ló a sas előtt, s mondta Josénak:
- Szállj le, s szabadítsd ki azt a szegény
madarat!
- Sokáig fog tartani, édes lovam – felelte
José -, s mikor érünk így a hercegnőhöz?
- Ne törődj te azzal, te csak ne mulassz el
egy alkalmat se, hogy jót tégy valakivel! – mondotta a ló.
Leszállott hát kénytelen-kelletlen a
legény, s kiszabadította a sast a hálóból, s akkor indultak ismét tovább. Amint
jó darabot mennek, egy folyó partjára érnek, hát ott látnak a homokban egy kis
halat, amint tátogat nagy keservesen, s szeretne visszajutni a vízbe.
- Nem látod, édes gazdám, azt a kis halat?
– szólalt meg ismét a ló. – Hiszen, ha nem teszed vissza a vízbe, megfullad a
homokban.
- No, mi így soha rá nem találunk
Bella-Flór hercegnőre, ha minden percben megállunk – dohogott José, de mégis
leszállott, s visszadobta a vízbe a halat.
- Ne félj, nem elveszett idő, amikor
másokon segítünk – mondta a ló, s avval mentek ismét tovább.
Kis idő múlva rengeteg erdő közepébe
értek, ott állott Bella-Flór hercegnő palotája. A hercegnő a tyúkjainak,
kakasainak adott enni.
- Álljunk meg itt az udvaron, te szállj le,
én meg ficánkolok s kelletem magam – mondotta a ló -, hogy a hercegnő kedvet
kapjon egy kis lovaglásra. Akkor aztán, ha felült a hátamra, ugrálni kezdek,
úgy teszek, mintha le akarnám dobni. Te meg szólj neki, hogy szívesen mögé
ülsz, hogy vigyázhass rá. Ha aztán te is a nyeregben leszel, egyet se búsulj,
repülünk haza, a király udvarába, mint a szél.
Minden úgy történt, ahogyan a ló előre
megmondotta, s alig telt belé egy jó fertályóra, már vágtattak sebesebben, mint
a szél, a királyi vár felé. A hercegnő rögtön látta, hogy őt bizony csúffá
tették, de nem szólt egy szót sem, hanem hirtelen leoldotta a kötényét, amely
tele volt csirkéknek való korpával, s egy szempillantás alatt mind leszórta a
földre.
- Ó, istenem – sikoltott most -, elejtettem
mind a korpámat! Kérlek, lovag, szállj le s szedd fel.
De José nem állította meg a lovat, hanem
azt felelte neki:
- Lesz ott elég korpa, ahová mi megyünk –
felelte José, és vágtatott tovább.
Nemsokára sűrű erdőbe értek, ott elővette
Bella-Flór hercegnő a zsebkendőjét, elengedte, s a szél felfújta a legmagasabb
fa tetejére.
- Ó, istenem! – kiáltott fel -, állítsd meg
a lovat, s menj fel a fa tetejére a zsebkendőmért!
- Lesz ott elég zsebkendő, ahová mi megyünk
– felelte José, és vágtatott tovább.
Az erdőből hamarosan kijutottak, s egy
patakhoz értek, ott lehúzta Bella-Flór hercegnő aranygyűrűjét, a vízbe
hajította s felsikoltott:
- Jaj, istenem, a legkedvesebb gyűrűm
beleesett a vízbe, szálljunk le, ne hagyjuk itt!
De José most sem állította meg a lovat,
hanem azt mondta:
- Lesz ott szebbnél szebb gyűrű elég, ahová
mi megyünk.
Nemsokára a palotához értek. A király már
türelmetlenül várta őket, de bizony a hercegnő még csak rá sem vetette a
tekintetét, beszaladt egy szobába, s magára zárta az ajtót. Hiába könyörgött
neki a király, hogy jöjjön ki, egyre csak azt hajtogatta, csak akkor jön ki, ha
elhozzák neki azt a három dolgot, amit elvesztett az úton.
Hívatta a király ismét Josét, mert azt
gondolta, ha valaki, akkor ő fogja tudni, hogy hol és mit vesztett el a
hercegnő. Na, szegény José, amint meghallotta a király parancsát, megint búnak
eresztette a fejét, de bizony azt ereszthette, mert ha kedves volt az élete,
újra el kellett indulnia. Legelőször is hű társához, a fehér lóhoz sietett,
elkeseregte bánatát, de az megvigasztalta:
- Egyet se búsulj, édes gazdám, ülj fel a
hátamra, majd csak megleszünk valahogy.
Fel is pattant José rögtön a hátára, s
mentek a sebes szélnél is sebesebben, addig, amíg a hangyabolyhoz nem értek.
Ott megállott a ló, és azt mondta Josénak:
- Szeretnéd összeszedni a korpát?
- Hát persze hogy szeretném – felelte José
-, de hiába szeretném, mert míg a világ meg két nap, nem tudnám azt
összeszedni!
- Kiálts csak egyet a hangyáknak, ne félj,
összeszedik azok neked, hálából, hogy jóllakattad őket! – mondotta a ló.
Csudálkozva tekintett José a lóra, de
mert okosabb dolog úgysem jutott az eszébe, hát kiáltott a hangyáknak, s ím,
alig mondotta el nekik, hogy mit akar, nagy sürgés-forgás támadt közöttük, s
hordták nagy buzgón mindenünnen a korpamorzsákat. José leült egy fa alá
pihenni, a lova meg ropogtatta mellette a jó friss füvet, amíg csak egy jókora
halom korpa nem állott előttük. Azt hamar felszedte José, bekötötte egy zsákba,
felpattant a lóra, és már mentek tovább. Addig vágtattak, amíg ahhoz a hatalmas
fához nem értek, amelyre felröpítette a szél Bella-Flór hercegnő zsebkendőjét.
Csóválta szegény José a fejét, amikor megpillantotta a fa legeslegtetején, egy
vékonyka ág végén lobogni a zsebkendőt.
- Hej, ha madár volnék! – sóhajtotta -,
akkor talán le tudnám hozni onnan, de ember képében sohasem.
- Egyet se félj, édes gazdám – mondotta a
ló -, hívd csak azt a sast, amelyiket megszabadítottál a hálóból, majd lehozza
az neked a zsebkendőt.
Kiáltott is mindjárt José a sasnak, s az
ott termett, egy perc múlva már hozta is csőrében a Bella-Flór hercegnő
zsebkendőjét. Köszönte nagy boldogan José, s felpattant ismét a fehér lóra, s
addig vágtattak, míg csak a patak partjára nem értek.
Már sötétedett s José alig látott az
orráig, nemhogy a patak fenekén megtalálta volna a gyűrűt. Felsóhajtott nagy
szomorúan:
- Hogy tudnám én megtalálni azt a gyűrűt,
mikor azt sem tudom, hogy merre keressem.
- Ne búsulj – felelte a fehér ló -, kiálts
csak egyet annak a halnak, amelyiket bedobtál a vízbe, majd hozza az mindjárt!
Így is történt, José kiáltott a halnak, s
az ott is termett, s egy szempillantás múlva hozta szájában a gyűrűt. Köszönte
José s felpattant a lóra, visszalovagolt a palotába. Hej, vitte a királynak a
király nagy örömmel a hercegnő szobájához az elvesztett holmikat, de bizony az
most sem akarta semmiképpen beereszteni, hanem azt kiáltotta ki:
- Addig az én szobám ajtaját ki nem nyitja
senki, amíg azt a gazember, aki elrabolt engem a váramból, forró olajban meg
nem főzik!
Megszomorodott a király erre a beszédre,
hogy így kell fizetnie José hűséges szolgálatáért, de aztán mégis maga elé
hívatta, s azt mondta neki:
- Nem tehetek róla, édes szolgám, hogy így
kell hűségedet meghálálnom, de Bella-Flór hercegnő azt akarja, hogy forró
olajban főzesselek meg, s én az ő kívánsága ellen semmit sem tehetek.
Elbúsulta magát szegény José, lement nagy
búsan az istállóba, s elpanaszolta szomorú sorsát a fehér lónak.
- Egyet se búsulj – vigasztalta a ló -,
csak ülj az én hátamra. Amikor be kell ugranod a forró olajba, én felszippantom
az egyik orrlyukamon a forró olajat, s mire kieresztem a másikon, már le is
hűlt, semmi bajod nem lesz tőle.
Többet egyet se kérdezősködött José,
hanem úgy tett, ahogy a fehér ló tanácsolta, s mikor az egész udvar összegyűlt,
mosolygó arccal ugratott bele a forró olajba. Hát majd meghalt mindenki a nagy
csudálkozástól, amikor egy perc múlva kiugrott az olajoskatlanból, de úgy
megfiatalodva, megszépülve, hogy alig-alig ismertek rá.
Bella-Flór hercegnő is előjött a
szobájából erre a csudálatos hírre, s amint meglátta a gyönyörű legényt, rögtön
a nyakába borult, s azt mondta:
- Én a tied, te az enyém, ásó, kapa s a
nagyharang válasszon el minket!
Bezzeg José sem mondatta kétszer magának,
s a király meg szertelen bosszúságában odahagyott trónt, koronát, és
elbujdosott az országból.
Josét ekkor kikiáltották királlyá, s még
aznap megtartotta a lakodalmát Bella-Flór hercegnővel. Amikor a legnagyobb dínomdánom
folyt a palotában, ő kisurrant az istállóba s megkérdezte a fehér lovat:
- Mondd meg most már, édes lovam, miért
tettél te annyi jót velem.
A fehér ló pedig így válaszolt neki:
- Nem vagyok én ló, hanem az a szegény
ember vagyok, akinek az adósságát kifizetted, s akit eltemettettél. Hálából
tettem mindent, amit tettem, s jegyezd meg jól magadnak, hogy minden jótettnek
megvan a jutalma, előbb vagy utóbb.
Azzal eltűnt a fehér ló, s José felment a
palotába. Még sokáig élt boldogságban a szép Bella-Flór hercegnővel, s
jóságosan uralkodott élete végéig.
Átdolgozta: Benedek Elek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése