Nyugalmas éj, halványul már a holdnak
szemérmes fénye. De lassan derengsz már
a szikla fölött, a hallgatag erdőn
új napunk hírnöke. Te drága tájék,
a kínzó vágyat nem ismerve, sorsom,
mi szépnek láttalak! Nem mosolyog rám
ily édes látvány, kétségbeesettre.
Csupán a még szokatlan lárma tölt el
immár örömmel, amikor megindul
s derült egen, a remegő mezőkön
porzik az orkán, és utána súlyos,
súlyos szekerén Jupiter fölöttünk
sötét mennyet hasít ketté dörögve.
A szűk völgyben ekkor jó a bolyongás,
lankák, felhők között, s szép a riadt nyáj
kibomló, vad futása vagy a mélylő
folyó meg a csalóka örvény,
s a hullám, zúgó diadalmat ülvén.
Szép a nagy ég, köpenyünk, és beh szép vagy
te, harmatos föld. Jaj, a mérhetetlen
szépségből egyetlen szemernyi részt is
szerencsétlen Sapphótól megtagadtak
istenek és gonosz sors. Én, nehézkes,
csúnya vendéged, természet, könyörgök
gőgödhöz, én, a megvetett szerelmes –
de bájaidhoz mindhiába fordul
szemem, szívem esengve. Nem kacag rám
verőfényes part, s az ég kapujából
derengő hajnal, nem többé a tarka
madarak éneke, és nem susognak
üdvözletet a bükkök. Görbe fűzfák
hűsében hol fehér keblét kifejti
a patak tiszta habja, a szeszélyes
hullámot az ár elragadja onnan,
s ingó lábam csúfolva,
fut a virágos parttól messze sodra.
Meg sem születve, mi csúf kárt okoztam,
mi bűnöm volt, hogy most gyűlöl az ég, és
elfordul tőlem a szerencse arca?
Miben vétett a gyermek, ki a létről
nem tudja, mily cudar, hogy ifjúságom
elvirágzott hamar, és életem ma,
silány fonál, már a kérlelhetetlen
Párka orsajára kuszálva? Ajkam,
könnyelmű szót ne ejts: sorsunk kiszabva,
titkos erő pörget. Minden titok, csak
a földi szenvedés nem. Mostoha nemzet,
sírni születtünk – égiek ölében
szunnyad a rejtély. Ó, gondja, reménye
lombhozó éveimnek! Csak Atyánk, csak
ő ad szépséget, örökös virágzást
mulandó embereknek: nem segíthet
tudós költészet, ének,
a test nyomorán férfiú erények.
És meghalunk. Méltatlan porhüvelytől
pőrén fut az én lelkem majd Plutóhoz.
A gyötrő hibát helyrehozza sorsunk
vak számadója. És te, aki tartós
reményre és oktalan szerelemre,
fellobbantottál szilaj vágyra engem,
élj boldogul – ha boldogan a földön
élhet halandó. A ritka örömnek
szelíd olaját nem hinté fejemre
Jupiter, midőn elszállt hite, álma
gyermekidőmnek. A mi életünkben
minden derűs nap gyorsan tovaröppen.
Velünk marad a betegség, öregkor
s árnya fagyos halálnak. Íme, annyi
remény, játékos képzelet gyümölcse.
Már Tartarus lehel rám, büszke lelkem
az alvilág kívánja,
a néma part s az örök éj homálya.
/Ford.: Rába György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése