A fák alá gyűlt már az est sötétje,
kis nyúlnyi fények fürgén futnak át,
csupán a szélkakas, kémény szegénye,
forgatja kis fejét, mert szelek kénye
csavarja, szorítja keszeg nyakát.
Bennem is elalszik a fényed: emlék,
koszorúd őszi lombbá változott,
fehér kezével megzörget a nemlét,
ó, tünt napok, ti fényes, szőke zsemlyék!
az éj esője szívemen kopog.
Mint kisgyerek ki megijedt az erdőn,
úgy fut a számban rémült lehelet,
a sötétségre újabb sötétség jön,
míg nyugtalanság altat éji későn
és jégmerev karjában ébredek.
Ó szív, te felszökő meleg parázsom,
te kínzó gépezet, ellenség cinkosa,
ki fölrettensz! te üldözőm, te másom,
fejem a párna-mélybe már hiába ásom:
te fölkiáltsz, ne nyughassak soha.
Fekete ólom rakódik a házra,
minden nehéz, a toll is lezuhan,
nincs hőmérő e fagyra és e lázra,
csak szívverés, mely finoman, vigyázva
az éjbe üt: a hajnal merre van?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése