Mennyit kínlódom itt a gyötrő gondolattal,
hogy míg az alkonyat szűz fénye rád ragyog,
míg állsz a balkonon a szembe tűző nappal,
gyönyörűségemet tán föl se foghatod.
Ott lent homályba hullt a kert, a messzi nyárfa
ábrándoz még, vacog sok apró élre állt
levele, míg a nap tűnő fényét beváltja
csengő aranyra és apró ezüst gyanánt.
Szeretném hinni, hogy mindez, mi most e percben
az áttetsző gyönyör csendjét így tölti be,
hiába nem vonul se égen át, se lelken,
de mint a sorsszerű, nagy dolgok hírnöke.
/Ford.: Fodor András/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése